A Nap a Bikában jár most.
A Hajnal karmazsinpiros csizmái
Hogy mikor történt? A messzi múltban, vagy a távoli jövőben? Nem tudni, csak annyit, hogy akkor már az emberiség évezredek óta sötétségben élt. Nyers húst ettek, vért és sós könnyet ittak, rongyokban és vaspáncélban jártak, derekukon fegyvereket hordoztak akkoriban az emberek. Égboltjukon nem sütött fel a Nap, sem a Hold, és nem ragyogtak csillagok már régóta. Sokan vitatkoztak róla, de nem derült ki mégsem, hogy miért köszöntött be a sötétség kora. Az emberek hagyták el isteneiket, vagy az istenek az embert?
A tündérek népét, akik eredetileg az emberek szellemi segítői voltak, és több száz évig éltek, akkoriban eleiszeknek nevezték. Az eleiszek azonban nem vigyáztak már az emberekre, hanem hűvös fölénnyel elhatárolódtak az elkorcsosult fajtól, és a maguk külön világában háborítatlanul őrizték tisztaságukat. Sok-sok évszázadon keresztül nézték így az eleiszek tehetetlenül az emberek szomorú sorsát, és kívánták, bár történne valami változás, de sokáig nem történt semmi.
Egy napon azonban e darabokra szakadt világba egy furcsa kis tündér született. Már kisgyermekkorában se tudta senki sem megfésülni rakoncátlan hajtincseit, és elevenebb volt bármelyik másik tündérgyermeknél. Ahogy felcseperedett, egy idő után ő már nem bírta tétlenül szemlélni a szenvedő emberiséget. Az eleiszek szeretettel figyelmeztették, hogy ne szóljon bele az emberek dolgába, és ne keveredjék velük, mert a vadak között csak a saját életét kockáztatja, és segíteni rajtuk úgysem tudna. A tündér azonban, akit Hajnalnak hívtak, és csak a saját törvényei szerint élt, nem sokat adott a véleményükre, és elhatározta: közbenjár az emberek dolgában.
Volt az eleiszek között egy öreg és bölcs vargamester, aki egy pár gyönyörű karmazsinpiros csizmát készített a lánynak, és így szólt hozzá:
- Tudom, gyermekem, hogy nem tarthatlak vissza, ezért készítettem számodra e lábbeliket, hogy segítsenek neked végigjárni a nehéz utat. De még ezek a csizmák is elkopnak egyszer, és onnantól nem ment meg semmi az emberek földjén. Ezért kérlek siess, és fordulj vissza idejében, hogy épségben hazatérhess!
Hajnal megköszönte az ajándékot, lábaira húzta a karmazsinpiros csizmákat, elbúcsúzott Tündérföldétől, és útnak indult. A csizmákban gyorsan járt, először a déli égbolt felé szaladt bennük. A Nap fényesen ragyogott, és bevilágította az egész világot, az emberek országát kivéve. Hajnal kérte a fenséges Napot, hogy vesse sugarait az emberek földjére is, hiszen azok oly nagyon szenvednek az évszázadok óta tartó sötétségtől. A Nap azonban megtagadta a tündér kérését, mondván, hogy a vadak maguk tehetnek sorsukról, és nem érdemelnek könyörületet. A tündér hasztalanul kérlelte a Napot másnap és harmadnap is.
Amikor az harmadjára is megtagadta kívánságát, egy óvatlan pillanatban egy fényes aranysugarat lopott tőle, és saját bozontos hajába rejtette. A Napisten nem vette észre a csalást, csak annyit látott, hogy a tündér szépsége abban a pillanatban fényesen felragyogott. Estére Hajnal a Holdhoz ért, elpanaszolta neki a Nap válaszát, de az sem bizonyult engedékenyebbnek. Azt mondta, hogy amit a fenséges Napisten egyszer megtagadott, abban ő sem dönthet másként. Ellopott hát Hajnal a Holdistennőtől is egy ezüstsugarat. Amint azt is a hajába rejtette, még hétszerte szebbé vált, mint annak előtte, és a Hold is csodálkozva fordult utána, ahogy karmazsin csizmáiban szaladt tovább a Csillagokhoz. A Csillagok is nemet mondtak kérésére, a Napra és a Holdra hivatkozva. A tündér ellopott még egy-egy zafír-, smaragd-, borostyán- és rubinsugarat is a különböző színű csillagoktól, és még sokszorta szebb lett, amint ezeket is a hajába bújtatta.
Ezután az emberek földje felé indult, és hamarosan egyedül saját fényének köszönhetően látta az utat, mert megérkezett a sötétség birodalmába. Most is gyorsan haladt, és még aznap éjszaka felkötötte az aranyos napsugarat egy hegytetőn álló fenyőfa legmagasabb csúcsára. Az ezüst holdsugarat egy mélyvizű, kerek tó tükrébe hullajtotta, a színes csillagsugarakat pedig az alvó embergyermekek játékai között szórta szét. A néhány nap-, hold-, és csillagsugár fénye azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy az egész országot teljesen bevilágítsa, csak annyira, hogy a halvány derengésben az emberek megpillanthassák egymást és a körülöttük lévő dolgokat. A tündér szépsége azonban mit sem vesztett tündökléséből, hiába oldotta el hajából a fénysugarakat. A férfiak és asszonyok már látták saját csúfságukat az ő ragyogásához képest, és mindenfelől köré gyűltek. Tépni kezdték, ahol érték, és Hajnalnak futnia kellett. Eleinte gyorsan lehagyta őket karmazsin csizmáinak segítségével, de azok egyre beljebb kergették az ország belseje felé, mind messzebb és messzebb Tündérföldétől. Mocsarakon, ingoványokon, tüskés bozótokon át, majd hegytetőkön, éles köveken, sziklákon rohant lélekszakadva, mert a vadak körös-körül messziről meglátták fényét, és tovább üldözték. Végül a járatlan utakon, és durva sziklákon csizmái szétszakadtak, talpuk elvásott, és Hajnal ekkor már olyan fáradt volt, hogy nem tudott tovább menekülni.
Éppen egy kopár hegytetőn állt, a keleti horizont közelében, amikor az emberek körülfogták. Utolsó erejéből elrugaszkodott, és a látóhatár fölötti égre ugrott, ahová a vadak már nem követhették. A keleti ég alját rózsásra festette a Hajnal, olyan színűre, mint amilyen a szerelem volt, amely a tündért útja elején az emberek közé vezette. A hegytetőn nem maradt más utána, csak szétszakadt, lyukas talpú karmazsinpiros csizmácskái, a megtorpant emberek pedig álmélkodva bámulták az első hajnali égboltot.
Onnantól kezdve további több száz évig csak a rózsás Hajnal világította meg e tájat. Ebben az erősebb fényben az emberek már jobban látták saját durvaságukat, és nagyon lassan kezdtek megszelídülni. Ennyi változás pedig már elegendő volt a tündérek következő nemzedékének, az elüzeiszeknek, hogy az emberekkel közös sorsot merjenek vállalni. Szellemi tudományokra, művészetekre kezdték tanítani őket, és gyermekeik is születtek tőlük. Ezt látván, utoljára a Nap, Hold és Csillagok is elszégyellték magukat, és több ezer év sötétsége után ragyogó sugaraikkal ismét tündöklésbe vonták az emberiséget. Így köszöntött be újra az emberiség Aranykora.
Makai Ildikó
2011. 02. 27.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu
Telefon: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/ 953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
Oláhné Mednyánszki Krisztina
A tündérek népét, akik eredetileg az emberek szellemi segítői voltak, és több száz évig éltek, akkoriban eleiszeknek nevezték. Az eleiszek azonban nem vigyáztak már az emberekre, hanem hűvös fölénnyel elhatárolódtak az elkorcsosult fajtól, és a maguk külön világában háborítatlanul őrizték tisztaságukat. Sok-sok évszázadon keresztül nézték így az eleiszek tehetetlenül az emberek szomorú sorsát, és kívánták, bár történne valami változás, de sokáig nem történt semmi.
Egy napon azonban e darabokra szakadt világba egy furcsa kis tündér született. Már kisgyermekkorában se tudta senki sem megfésülni rakoncátlan hajtincseit, és elevenebb volt bármelyik másik tündérgyermeknél. Ahogy felcseperedett, egy idő után ő már nem bírta tétlenül szemlélni a szenvedő emberiséget. Az eleiszek szeretettel figyelmeztették, hogy ne szóljon bele az emberek dolgába, és ne keveredjék velük, mert a vadak között csak a saját életét kockáztatja, és segíteni rajtuk úgysem tudna. A tündér azonban, akit Hajnalnak hívtak, és csak a saját törvényei szerint élt, nem sokat adott a véleményükre, és elhatározta: közbenjár az emberek dolgában.
Volt az eleiszek között egy öreg és bölcs vargamester, aki egy pár gyönyörű karmazsinpiros csizmát készített a lánynak, és így szólt hozzá:
- Tudom, gyermekem, hogy nem tarthatlak vissza, ezért készítettem számodra e lábbeliket, hogy segítsenek neked végigjárni a nehéz utat. De még ezek a csizmák is elkopnak egyszer, és onnantól nem ment meg semmi az emberek földjén. Ezért kérlek siess, és fordulj vissza idejében, hogy épségben hazatérhess!
Hajnal megköszönte az ajándékot, lábaira húzta a karmazsinpiros csizmákat, elbúcsúzott Tündérföldétől, és útnak indult. A csizmákban gyorsan járt, először a déli égbolt felé szaladt bennük. A Nap fényesen ragyogott, és bevilágította az egész világot, az emberek országát kivéve. Hajnal kérte a fenséges Napot, hogy vesse sugarait az emberek földjére is, hiszen azok oly nagyon szenvednek az évszázadok óta tartó sötétségtől. A Nap azonban megtagadta a tündér kérését, mondván, hogy a vadak maguk tehetnek sorsukról, és nem érdemelnek könyörületet. A tündér hasztalanul kérlelte a Napot másnap és harmadnap is.
Amikor az harmadjára is megtagadta kívánságát, egy óvatlan pillanatban egy fényes aranysugarat lopott tőle, és saját bozontos hajába rejtette. A Napisten nem vette észre a csalást, csak annyit látott, hogy a tündér szépsége abban a pillanatban fényesen felragyogott. Estére Hajnal a Holdhoz ért, elpanaszolta neki a Nap válaszát, de az sem bizonyult engedékenyebbnek. Azt mondta, hogy amit a fenséges Napisten egyszer megtagadott, abban ő sem dönthet másként. Ellopott hát Hajnal a Holdistennőtől is egy ezüstsugarat. Amint azt is a hajába rejtette, még hétszerte szebbé vált, mint annak előtte, és a Hold is csodálkozva fordult utána, ahogy karmazsin csizmáiban szaladt tovább a Csillagokhoz. A Csillagok is nemet mondtak kérésére, a Napra és a Holdra hivatkozva. A tündér ellopott még egy-egy zafír-, smaragd-, borostyán- és rubinsugarat is a különböző színű csillagoktól, és még sokszorta szebb lett, amint ezeket is a hajába bújtatta.
Ezután az emberek földje felé indult, és hamarosan egyedül saját fényének köszönhetően látta az utat, mert megérkezett a sötétség birodalmába. Most is gyorsan haladt, és még aznap éjszaka felkötötte az aranyos napsugarat egy hegytetőn álló fenyőfa legmagasabb csúcsára. Az ezüst holdsugarat egy mélyvizű, kerek tó tükrébe hullajtotta, a színes csillagsugarakat pedig az alvó embergyermekek játékai között szórta szét. A néhány nap-, hold-, és csillagsugár fénye azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy az egész országot teljesen bevilágítsa, csak annyira, hogy a halvány derengésben az emberek megpillanthassák egymást és a körülöttük lévő dolgokat. A tündér szépsége azonban mit sem vesztett tündökléséből, hiába oldotta el hajából a fénysugarakat. A férfiak és asszonyok már látták saját csúfságukat az ő ragyogásához képest, és mindenfelől köré gyűltek. Tépni kezdték, ahol érték, és Hajnalnak futnia kellett. Eleinte gyorsan lehagyta őket karmazsin csizmáinak segítségével, de azok egyre beljebb kergették az ország belseje felé, mind messzebb és messzebb Tündérföldétől. Mocsarakon, ingoványokon, tüskés bozótokon át, majd hegytetőkön, éles köveken, sziklákon rohant lélekszakadva, mert a vadak körös-körül messziről meglátták fényét, és tovább üldözték. Végül a járatlan utakon, és durva sziklákon csizmái szétszakadtak, talpuk elvásott, és Hajnal ekkor már olyan fáradt volt, hogy nem tudott tovább menekülni.
Éppen egy kopár hegytetőn állt, a keleti horizont közelében, amikor az emberek körülfogták. Utolsó erejéből elrugaszkodott, és a látóhatár fölötti égre ugrott, ahová a vadak már nem követhették. A keleti ég alját rózsásra festette a Hajnal, olyan színűre, mint amilyen a szerelem volt, amely a tündért útja elején az emberek közé vezette. A hegytetőn nem maradt más utána, csak szétszakadt, lyukas talpú karmazsinpiros csizmácskái, a megtorpant emberek pedig álmélkodva bámulták az első hajnali égboltot.
Onnantól kezdve további több száz évig csak a rózsás Hajnal világította meg e tájat. Ebben az erősebb fényben az emberek már jobban látták saját durvaságukat, és nagyon lassan kezdtek megszelídülni. Ennyi változás pedig már elegendő volt a tündérek következő nemzedékének, az elüzeiszeknek, hogy az emberekkel közös sorsot merjenek vállalni. Szellemi tudományokra, művészetekre kezdték tanítani őket, és gyermekeik is születtek tőlük. Ezt látván, utoljára a Nap, Hold és Csillagok is elszégyellték magukat, és több ezer év sötétsége után ragyogó sugaraikkal ismét tündöklésbe vonták az emberiséget. Így köszöntött be újra az emberiség Aranykora.
Makai Ildikó
2011. 02. 27.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu
Telefon: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/ 953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
Oláhné Mednyánszki Krisztina
