A Nap a Bikában jár most.
A meghasadt kárpit
Akkoriban a szürke különböző árnyalatai jellemezték a valóságot. Beton- és gépszörnyek terpeszkedtek az utakon. A természetes növény- és állatfajok többsége kipusztult, a háziasított tenyészállatokat pedig alig elviselhető körülmények között összezsúfolva tartották. Egyre terjeszkedtek a sivatagok, az esőerdők, szavannák és sztyeppék, tölgyesek, bükkösök és fenyőerdők egykoron gazdag élővilága viszont eltünedezett és elnémult. A monoton szürkeségre azonban a dzsungelekből már jórészt kipusztult papagájoktól és paradicsommadaraktól lopott színeket festették, és az emberek, akik már e körülmények közé születtek, nem értették: miért olyan magányosak mégis e színes világban. És azt sem vették észre, ahogyan az évek során lassanként süketté és vakká tették magukat, hogy ne ijessze őket annyira a gépek és járművek folyamatos, monoton zaja, és ne kelljen látniuk a haldokló, de mégis reklámplakátoktól harsogó világot maguk körül. Így viszont még jobban bezárultak egymás és önmaguk számára. A házaspárok és gyermekeik alig beszéltek egymással, a művészek számára elapadt az inspiráció forrása, a szerzetesek imádsága meddő maradt évtizedeken át.
Egy napon azonban az idők mélyéről egy varázsló érkezett. Senki sem látta őt a forró szeptemberi délutánon, amikor a Sziklás-hegységtől keletre elterülő lapos fennsíkra ért. A néma tájon megsárgult hangafélék, és perjefüvek lengedeztek a szélben, mely mindent kiszárított. A ritkás fűcsomók között csak néhány alacsony termetű, tövises bokor maradt meg, s a puszta vidéken egyetlen vén, göcsörtös törzsű akáciafa állt, annak is az ágai már régen elszáradtak és letöredeztek. A sámán megállt a fa torzója előtt, és alkonyatkor énekelni kezdett. Egy éven át egyenesen állt ott, és éjjel-nappal megállás nélkül énekelt. Ha járt volna arra ember, akkor hol meglett, ritkás hajú, cserzett bőrű férfiként, hol fiatal, kreol bőrű asszonyként láthatta volna őt, mert férfiből nővé, majd nőből férfivé változott. De nem járt arra senki. Hiába énekelt azonban már heteken át, hangja mégis egyre erősebbé, gazdagabbá vált, és betöltötte az egész fennsíkot. A nap fénye és a hangok rezgései olykor szinte lángra lobbantották a tájat: ekkor a füvek és bokrok körvonala a szenvedély minden színében izzott fel. Aztán az ének megidézte az összes, valaha itt élt bölénycsorda patadobogását, remegett a föld lábaik alatt. De az állatok dübörgése nem hogy elnyomta volna, de felerősítette az éneket, és aláfestette azt. Megjelentek a korábban e tájat benépesítő indián őslakosok szellemei, és az ő szívdobogásuk is egybeolvadt a hangokkal. Végül a varázsló énekének hatására több helyen repedezni kezdett a földi lét valóságnak hitt szövedéke. Ekkor a sámán elhallgatott, s az egyik hasadékon keresztül visszaröpült az örökkévalóságba. Lassan elhalkult a bölények patadobogása, majd egy időre csend telepedett a fennsík nap perzselte vidékére.
A létezés egykor emberek által önkényesen szőtt, de immár megszakadozott függönye azonban ekkor már nem sokáig bírta összetartani a földi életet, mert belőle a hamis, lopott szálak, és festett színek kihullottak. Földrengések, hurrikánok, homokviharok dúltak, régóta alvó tűzhányók törtek ki. Azok közül is, akik életben maradtak, sokan átmenetileg megzavarodtak.
Aztán leülepedtek a porfelhők, és kitisztult az ég. Most látszott igazán, mennyire megtépázták a viharok a Földet, mert a réseken keresztül mindenfelől fények és hangok áramlottak a világba. Sokak által sokáig meg nem látott színek, meg nem hallott dallamok, meg nem álmodott álmok, és elfeledett emlékek. Egy anyjától elválasztott kölyökkutya nyüszítése. Lázfüggöny mögötti távoli hangok és tompa fények. Fehér csönd a sírás után. Bölcsődal, rekedtes vallomás és a búcsú utolsó szavai. Villámfény lobbanása, nyári eső, mintha dézsából öntenék, és a megduzzadt patakok, folyók mesélni kezdték történetüket. Az élőlények hallgatták, és ereikben újra a vizek lelke áramlott. A színeknek és hangoknak ismét mélysége és magassága lett, és az embereknek kitágult a mellkasa, elszorult a torka tőle. És meghallottak olyan hangokat is, amelyeket addig sosem: a visszhangot a kakukk szavában, a hűvös harmatot szitáló est hangját, a rügyek növekedésének finom neszét. De voltak dallamok és fények, amelyeket nem hallottak és nem láttak meg, csak a testükben éreztek. Tőlük boldogság vibrált az összes sejtjükben. A tibeti szerzetesek mély hangú imádsága egymás után nyitotta meg a szívek lakatra zárt kapuit, és néhány apáca imakönyvében vörös rózsát talált. A megéledő természet hangjai összegyülekeztek, és a szél hátán, a levegőben kavarogva szellemek szavaivá formálódtak. Az emberek lassan megértették e szavakat, és megnyugodtak tőle. Újult erővel kezdték újjáépíteni országaikat, mert most már tudták: nincsenek egyedül.
Makai Ildikó
2011. 03. 17.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu
Telefon: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
Oláhné Mednyánszki Krisztina
Egy napon azonban az idők mélyéről egy varázsló érkezett. Senki sem látta őt a forró szeptemberi délutánon, amikor a Sziklás-hegységtől keletre elterülő lapos fennsíkra ért. A néma tájon megsárgult hangafélék, és perjefüvek lengedeztek a szélben, mely mindent kiszárított. A ritkás fűcsomók között csak néhány alacsony termetű, tövises bokor maradt meg, s a puszta vidéken egyetlen vén, göcsörtös törzsű akáciafa állt, annak is az ágai már régen elszáradtak és letöredeztek. A sámán megállt a fa torzója előtt, és alkonyatkor énekelni kezdett. Egy éven át egyenesen állt ott, és éjjel-nappal megállás nélkül énekelt. Ha járt volna arra ember, akkor hol meglett, ritkás hajú, cserzett bőrű férfiként, hol fiatal, kreol bőrű asszonyként láthatta volna őt, mert férfiből nővé, majd nőből férfivé változott. De nem járt arra senki. Hiába énekelt azonban már heteken át, hangja mégis egyre erősebbé, gazdagabbá vált, és betöltötte az egész fennsíkot. A nap fénye és a hangok rezgései olykor szinte lángra lobbantották a tájat: ekkor a füvek és bokrok körvonala a szenvedély minden színében izzott fel. Aztán az ének megidézte az összes, valaha itt élt bölénycsorda patadobogását, remegett a föld lábaik alatt. De az állatok dübörgése nem hogy elnyomta volna, de felerősítette az éneket, és aláfestette azt. Megjelentek a korábban e tájat benépesítő indián őslakosok szellemei, és az ő szívdobogásuk is egybeolvadt a hangokkal. Végül a varázsló énekének hatására több helyen repedezni kezdett a földi lét valóságnak hitt szövedéke. Ekkor a sámán elhallgatott, s az egyik hasadékon keresztül visszaröpült az örökkévalóságba. Lassan elhalkult a bölények patadobogása, majd egy időre csend telepedett a fennsík nap perzselte vidékére.
A létezés egykor emberek által önkényesen szőtt, de immár megszakadozott függönye azonban ekkor már nem sokáig bírta összetartani a földi életet, mert belőle a hamis, lopott szálak, és festett színek kihullottak. Földrengések, hurrikánok, homokviharok dúltak, régóta alvó tűzhányók törtek ki. Azok közül is, akik életben maradtak, sokan átmenetileg megzavarodtak.
Aztán leülepedtek a porfelhők, és kitisztult az ég. Most látszott igazán, mennyire megtépázták a viharok a Földet, mert a réseken keresztül mindenfelől fények és hangok áramlottak a világba. Sokak által sokáig meg nem látott színek, meg nem hallott dallamok, meg nem álmodott álmok, és elfeledett emlékek. Egy anyjától elválasztott kölyökkutya nyüszítése. Lázfüggöny mögötti távoli hangok és tompa fények. Fehér csönd a sírás után. Bölcsődal, rekedtes vallomás és a búcsú utolsó szavai. Villámfény lobbanása, nyári eső, mintha dézsából öntenék, és a megduzzadt patakok, folyók mesélni kezdték történetüket. Az élőlények hallgatták, és ereikben újra a vizek lelke áramlott. A színeknek és hangoknak ismét mélysége és magassága lett, és az embereknek kitágult a mellkasa, elszorult a torka tőle. És meghallottak olyan hangokat is, amelyeket addig sosem: a visszhangot a kakukk szavában, a hűvös harmatot szitáló est hangját, a rügyek növekedésének finom neszét. De voltak dallamok és fények, amelyeket nem hallottak és nem láttak meg, csak a testükben éreztek. Tőlük boldogság vibrált az összes sejtjükben. A tibeti szerzetesek mély hangú imádsága egymás után nyitotta meg a szívek lakatra zárt kapuit, és néhány apáca imakönyvében vörös rózsát talált. A megéledő természet hangjai összegyülekeztek, és a szél hátán, a levegőben kavarogva szellemek szavaivá formálódtak. Az emberek lassan megértették e szavakat, és megnyugodtak tőle. Újult erővel kezdték újjáépíteni országaikat, mert most már tudták: nincsenek egyedül.
Makai Ildikó
2011. 03. 17.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu
Telefon: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
Oláhné Mednyánszki Krisztina
