Az optimizmus művészete

Mi az optimizmus?

Az optimizmus az a csodálatos és ritka lelki magatartás, melyre ma nagyobb szüksége van az emberiségnek, mint valaha volt, s melyet sohasem hanyagolt el annyira, mint éppen napjainkban. Éppen most van itt az ideje, hogy művészetté nemesítsük az igenlés, bizakodás e világnézetét, szemben a mai ember mindent tagadó, mindenen kétségbeeső lelkiállapotával.
A pesszimisták szerint rózsaszínű felhőkbe burkolódzó őrültség. A mindent áttekintő bölcs szemében annyi, mint a mindenség harmóniájának kutatása, megismerése, értékelése.

Ralph Waldo Trine, az amerikaiak optimista gondolkodója a következőket mondja:

 „Igaza van az optimistának, s a pesszimistának is. Az egyik úgy különbözik a másiktól, mint a világosság a sötétségtől, de mindkettőnek igaza van, kinek-kinek saját szempontjából. A szempont az a tényező, mely meghatározza mindnyájunk életét. E tényező határozza meg, hogy ez élet hatalmas vagy lehetetlen, békés vagy fájdalommal teli, sikeres vagy sikertelen lesz-e. Az optimista képes a dolgokat a maguk teljes egészében s helyes arányaiban áttekinteni, a pesszimista nagyon határolt és egyoldalú szempontból nézi őket. Az egyiknek értelmét bölcsesség világosítja meg, a másikét elsötétíti a tudatlanság. Mindegyik fölépíti a maga világát, belülről kifelé. De hogy mi épül, az teljesen az elfoglalt állásponttól függ. Az optimista magasabb bölcsességének és belátásának erejénél fogva megteremti tulajdon mennyországát. Oly fokban, ahogyan ezt teszi, segít az egész világ számára Mennyországot fölépíteni. A pesszimista, határoltságával csak saját poklát teremti meg, s egyúttal, segít poklot teremteni az egész emberiség számára."

Mi köze a Teozófiának (azaz Ősi Bölcsesség) az optimizmushoz?

A Teozófia maga a legnemesebb optimizmus, a legnemesebb igenlése, értékelése, megértése mindannak, ami szép, jó, reményteljes és igaz. A Teozófia már sok rejtett lelki kincset tárt fel a kutatók számára. E kincseknek egyik gyöngyszeme az a gyermekded, s mégis tudatos életbizakodás, mellyel felruházza mindazokat, akik a kételyeket és meg nem értett bánatokat félretéve, az igazság keresésére indultak, s akik meglelték az ösvényen a Harmóniát.
A Teozófia nem vallás, nem tudomány. A Teozófia, mint igazán átélt élet – művészet, a legnemesebb optimizmus művészete. Elveszi a halál félelmetes álarcát. Az élet formáiban, megjelenésében változó, de örök, elmúlhatatlan. Testünk a ruha, melyet lelkünk tapasztalatokat gyűjtő napjai után levet. Minek hát siratni a lélek elnyűtt palástját? Hiszen minden új munkanap reggelén új köntös várja. Szebb és jobb, haladására alkalmasabb, királyibb köntös. Ha az isteni színjátéknak egyik felvonása véget ért, minek könnyhullatással nézni a függöny legördülését? Hiszen csak egy készülő, még istenibb színjáték előkészületeit takarja, melyben akár nézők, akár szereplők vagyunk, egyszer minden bizonnyal királyok leszünk.

Ha foglakoztak a hét princípiummal, az ember igazi alkatával, s átgondolták a fizikai, az asztrális, a mentális test és a felsőbb Énnek egymáshoz való viszonyát – talán lesz olyan percük, melyben úgy érzik, hogy ez a fáradt, elcsigázott fizikai test lehull, s messze mögötte marad érzésük vagy gondolataik finom rezgésű testének. Itt e nagyszerű optimizmus, leveszi rólunk az anyag súlyát. A fizikai test megszűnt teljes figyelmünket és aggodalmunkat bitorolni, fizikai események veszítenek vélt fontosságukból. Ha kellemesek, nem vakítanak el, ha bántóak, nem ejtenek kétségbe. S mivel tudjuk, hogy valódi Énünket semmi sem veszélyeztetheti, a ránk zúduló megpróbáltatások erősnek fognak találni. Mintegy erőcentrumokká válunk, nemcsak önmagunk, hanem embertársaink számára is. Most egy szárnycsapással tovább, ahol sem az érzés, sem a gondolat teste nem képes többé leláncolni, hanem szemben állunk egy villanó pillanatra igazi Énünkkel. A szó kevés e fokozat kifejezésére. Nem lehetne-e ez az állapot vagy tapasztalat a teljes felszabadulásnak szimbóluma? Mert az intuíció a legnagyobb optimista. Azt mutatja meg az emberiségnek, ami után vallásaiban, művészetében, minden életmegnyilvánulásában ösztönösen vágyik. Megmutatja valódi Énünket, s azon keresztül az elveszített Édent, az Otthont, melyből kiindultunk, s az utat, mely visszavezet oda, az Egyetlenegyhez, a Megnevezhetetlenhez.

Hogyan nyilatkozik meg az optimizmus a karma, az ok és okozat törvényében?

„Ki, mint vet, úgy arat.” Ha e mondatot végső konzekvenciájáig követjük, a bennünket környező élet szemlélése közben önkéntelenül rábukkanunk a reinkarnáció, az újraszületés tanára. Mert megtanuljuk, hogy gondolataink, érzéseink, cselekedeteink oly óriási horderejűek, az okoknak oly nagy láncolatát vetítik a létbe, a magvak oly sokaságát vetik az idő talajába, hogy a kibontakozás, kipergés, a vetés learatása nem történhetik meg egy rövidke tartamú emberöltő alatt. Tudjuk pedig, hogy nincsen bűn. Mit annak nevezünk, az a lélek tapasztalatlansága, tehát tudatlanság. Ilyenformán büntetés sincsen, csak megtanulni való lecke. Amit megtanultunk „sorscsapásnak” nézni, az egy kis gondolkodás után saját tudatlanságunk eredményeként fog szembe nézni velünk. S mivel tudjuk, hogy eredő forrása bennünk volt, arra is ráeszmélünk, hogy mi magunk vagyunk a szuverén hatalom, mely a rosszat jóra fordíthatja, jóvátéve tudatlanságát. Ilyenformán a karma leveszi rólunk az igazságtalannak vélt szenvedések súlytöbbletét. A reinkarnáció tanából határtalan, szent optimizmus mosolyog felénk.

Victor Hugo aggkorában írta ezeket a gondolatokat:

 „Érzem önmagamban az eljövendő életet. Olyan vagyok, mint egy erdő, melyet már néha kiirtottak, de az új hajtások erősebbek, mint valaha. Tudom, hogy a magasba szárnyalok, s napfény nyugszik fejemen. A föld bőséges nedvet ad, de az ég ismeretlen világok visszfényével világosít meg. Azt mondjátok, hogy a lélek nem egyéb, mint testi erők produktuma? De hát miért van az, hogy lelkem tisztább, világosabb, mikor testi erőim tűnni kezdenek? Fejemre borult a tél, de szívemben örök tavasz van. Ez órában éppen úgy élvezem a bodza, az ibolyák, a rózsák illatát, mint 20 évvel ezelőtt. De minél jobban közeledem síromhoz, annál tisztábban hallom magam körül ama világok hallhatatlan szimfóniáját, melyek várnak, s köszöntenek. Csodás, és mégis oly egyszerű. Mese, és mégis történelem. Fél százada írtam le gondolataimat próza, vers, történelem, filozófia, tragédia, elbeszélés, hagyomány, szatíra, óda és ének formáiban. Mindent megkíséreltem, de érzem, hogy ezredrészét sem fejeztem ki annak, ami bennem van. Ha síromba térek, sokakkal elmondhatom: Befejeztem napi munkámat. De nem mondhatom azt: Befejeztem életemet. Napi munkám a jövő reggelen újból kezdődik. A sír nem zsákutca, hanem nyílt átjáró. Bezárul az est szürkületében, de hajnalhasadtán kinyílik. Növekvésem állandó, mert hazámként szeretem a világot. Munkám még csak most kezdődik, s a végtelenség után érzett szomjúság bizonyítja magát a Végtelenséget.”

Reinkarnáció szó szerint: újratestesülés

Százaz szó, de perspektívát terít elénk. Látjuk az isteni szikra útját, amint keresztülvándorol a lét ezer meg ezer formáján tapasztalatokat gyűjtve. Előbb határolt, majd mindjobban táguló öntudattal, elbukva, majd diadalmasa fölállva, tudatlanságát, hibáit mindjobban fölcserélve bölcsességgel, erénnyel, határoltságát fokozatosan levetve, mígnem öntudatilag egyesül társlelkeivel, s nemes, segítő szolgája lesz az emberiségnek a nagy, a végtelen Szeretet nevében. A karma optimizmusa az igazságosság biztos tudatát, a reinkarnáció az örök fejlődés, a tökéletesség felé nemesedő élet ígéretét adja meg nekünk. A karma és reinkarnáció törvényétől a testvériség törvénye felé kell fordulnunk. A karma kérlelhetetlen szigora alá tartozunk mindaddig, amíg a testvériség harmóniájába bele nem illeszkedünk. A reinkarnáció szoros kapoccsal fűz társlelkeinkhez, míg meg nem tanuljuk, hogy az ő életük a miénk, és fordítva, hogy a személyes én illúzió, hogy minden élet EGY. Nem lesz idővel kínzó én-tudat, nem leszünk többé saját önzésünkbe befalazott rab lelkek, hanem életünk kiárad minden élők életébe, s az ő életük a miénkbe. Megmérhetetlen gazdagsága a léleknek: érezhetni minden életét, s fölkiáltani: „Tat tvam asi! Te én vagyok!” Itt az optimizmus, maga a szeretet.

Egyszer valaki teljes kétségbeesésének utat engedve kimondta mindazt, amit a jelenben rossznak, rútnak látott, sőt, amit a jövő szenvedésképp tartogat. Logikusan gondolkodó elme volt. Semmi valótlant nem mondott. Csak feketéből keverte ki palettáján az élet színeit. Valaki azonban rászólt:
 „Kedves barátom! Ha ezerszer is így áll a dolog, s milliószor is igazad van, egyszerűen nincs jogod ezt a nézetet másnak a gondolatvilágába beleoltani, s annak esetleg rózsaszínű gondolatait bekormozni. A dolgokon ezzel nem változtatsz, az eljövendőt föl nem tartóztathatod vele, csak egy ma még boldog lényt félemlítesz meg, s előre elveszed erejét, melynek segítségével különben bátran helytállna minden eljövendő bajban.”

Melyikünk nem csügged el néhanap, s zuhan a pesszimizmus mélységeibe?

Gondolkodnunk kell a gondolatok törvényein. Nincs jogunk a meglévő kemény életleckéken siránkoznunk, fölösleges aggodalmainkat másoknak elmondanunk. Nincs jogunk gondolatban sem állandóan aggályoskodnunk, mert ezzel nemcsak a magunk életét mételyezzük meg, hanem a gondolatok világát elviselhetetlenné tesszük embertársaink számára is. Vétünk a Testvériség törvénye ellen. A földön emberek küzdenek, aggódnak, félnek, gyűlölnek, haraggal támadnak egymásra, irigy, kegyetlen gondolatok röppennek. Ezzel párhuzamosan emberek gondolkodnak, szeretnek, boldog lelkek szállnak az ég felé odaadó imádság szárnyán, akik már nem önmaguknak, hanem az emberiségnek élnek. Ott, ahol nemes gondolatok léteznek, nemes gondolatok erőcentrumából táplálkoznak a beteg gondolatsejtek, új életre kelnek, s lassan –lassan önmaguk is segítő erőcentrumokká válnak. Nem szeretném, ha azt gondolnák mindezek után, hogy szívünket elzárva a panaszkodók szava elől, részvétlenül, csupán saját mentális egészségünket féltve, elforduljunk a szomorkodóktól. Nem! Erőcentrumokká kell válnunk! Az irgalom és szánalom mellett erős vidámsággal kell megmutatnunk szenvedő embertársainknak saját optimizmusunk menedékházát. Van ott hely sokak számára, s minél többen leszünk benne, annál nagyobbra építhetjük csupán az erős lélek ereje által. A sírás ragadós, de a mosolygás sokkal inkább az. Az élet szeretetét hirdetem. Vidámságot, mely komoly. Vidámságot, mely erős és segítő, mint a baráti kéz.

Ma optimistának lenni, ezt bátran hirdetni és hangoztatni, ezt élni: a legtestvéribb cselekedet, a legépítőbb munka 

Életünk során többször fejünkhöz vágják ezt: Az optimista bolond! Ha az optimista bolond, akkor Robert Browning is az, aki így ír:  
  „Optimista az, aki sosem fordított hátat, hanem bátran előre ment, aki pillanatig sem kételkedett abban, hogy a fellegek eloszlanak majd, aki, ha a jogot, az igazságot egy pillanatra legyőzték is, még álmában sem tartotta lehetségesnek, hogy a jogtalanság állandóan győzedelmeskedjen. Valaki, aki meg volt győződve arról, hogy csak azért bukunk el, hogy ismét fölállhassunk, s csak azért szenvedünk vereséget, hogy tanuljunk meg küzdeni, s hogy csak azért alszunk, hogy jobban virraszthassunk.”

Bolond volt Lowel is, mikor azt mondta:
  „Mindig bizakodóknak kell lennünk, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy a legnehezebben viselhető szerencsétlenségek azok, amelyektől mindig csak félünk, de amelyek sohasem következnek be.”

Goethe anyja ezt írta egyik levelében:
  „Örülök a létnek, amíg ég a kis lámpácska. Nem keresek töviseket, hanem inkább az apró örömöket. Ha az ajtók alacsonyak, lehajlok. Ha az útból eltehetem a követ, elteszem. De ha túl nehéz, kikerülöm. Így minden nap találok valamit, aminek örülhetek. Csak érteni kell a kereséshez, biztosan megtaláljuk. Csak meg ne vessük az apró örömöket! Mennyi örömöt tapostak már szét, mert az emberek a magasba néznek, s nem becsülik meg, ami lábaiknál hever.”

Trine így szólt:
  „A világ tele van hősökkel, akik ugyan csupán a mindennapi élet hősei, de nagyobbak bármely háborús hősnél. Mert a háború hőse nincs állandóan a háborúban. De ezek a hősök azokat a súlyos és érthető feladatokat oldják meg, melyeket az Élet állít eléjük. Soha nem szűnő bátorsággal, mosollyal arcukon akkor is, ha nehéz a szívük, és anélkül, hogy sok szót vesztegetnének. Vagy túl bátrak, s ezért nem szólnak, vagy nincs panaszra idejük, vagy tán túl önzetlenek, hogysem nehézségeikkel másoknak terhére váljanak.”

Stevenson pedig ezt írta:
  „Aki boldog embert talált, többet lelt, mintha száz márkát szedett volna fel. Az ilyen ember olyan, mint egy gyújtópont, melyből a jóakarat sugarai áradnak szerte. Ha a szobába lép, olyan, mintha világot gyújtottak volna. Mellékes, hogy sokat tanult-e. Egyet mindenesetre tud, amit oly sokan nem tudnak: Ő a tételek legfontosabbjának élő bizonyítéka, tudniillik, hogy az életet érdemes élni.”

A magyar optimizmusról szeretnék még szólni, mert van magyar optimizmus is

Ott él népünk lelke mélyén, fajtánk pszichéjében. A magyar évezredes turáni bánat humorrá enyhült az évszázadok alatt. Ez a mi egészséges, ősi optimizmusunk ma ne legyen pásztortűzbe néző álmodozás, hanem élő meggyőződése annak, hogy voltunk, vagyunk, és leszünk! A Karma Urai nem azért hozták ide ezt a népet Kelet és Nyugat őrlő malomkerekei közé, mert hitvány ez a nép, mert őrletésével el akarnák pusztítani, hanem azért, mert benső értékeit kell önmagából kicsiholnia, hogy egykor áldott kenyérré váljon az emberiség oltárán. Egy országnak a határait az ott élő nép tűzi ki tetteivel, erkölcsi tartalmával, önmagába és nemzeti hivatásába vetett hitével saját lelkében szíve legmélyén.

Összeegyeztethetők-e a teozófiai tanításokkal a hazafiúi kötelességek? Az ember mai fejlődési stádiumában szükséges a Haza szolgálata. Elkerülhetetlen fontosságú nevelési tényező a haza fogalma. Lehet hazát szeretni anélkül, hogy gyűlöljünk, mert a gyűlöletnek semmiféle formája sem jogos az ösvényt keresők szívében. Az általános testvériség megismeréséből nem következik a haza fogalmának megtagadása. Szerethetem embertársaimat anélkül, hogy házi tűzhelyem szentségét, szülőanyámat, hazámat megtagadnám. Ha megtanultam, mint családtag, hazafiúi kötelességemet teljesíteni, akkor leszek alkalmas eszköz a világok intézői kezében az egész emberiséget boldogító, építő nagy munkában. Ha hazánk iránt való közvetlen kötelességeink biztos talajába le nem horgonyozzuk magunkat, olyanok leszünk, mint a színes játékhólyagok, melyeket a világ minden tájáról fújdogáló, mindenféle szellemi áramlat ide-oda lenget.

Az emberi fajok, nemzetek sokfélesége a kozmikus törvényen alapszik, s a testvériség törvényének átélése nem fogja e sokféleséget eltörölni. Bizonyos formában az országhatárok is megmaradnak, mint a „Nemzetek lakóházainak falai”. A gyűlölet határai fognak egykor leomlani, s a szellemi térképen egyetlen terület fog életre kelni, s ez a „Szeretet országa” lesz. De aki „Hazai tűzhelyét” meg nem becsüli, annak majd a „Szeretet országában” sem lesz helye. Nekünk, magyaroknak, fokozott mértékben kötelességünk, nemzetünk jobb sorsát optimizmusunkkal fölépíteni.


A kivonatot készítette Benedek Emília.
benedekemi65@gmail.com

Artemisz Önismereti Műhely 

Tel: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu