<< vissza az előző oldalra

Hétköznapok és teozófia

Katonáné Madarász Adeline írása megjelent a Teozófia folyóirat 1916. március-áprilisi számában.

A cikket átdolgozta Benedek Emília.

Én nem tanulmányoztam annyira a Teozófiát, mint azok, akik itt előadásokat tartanak

S hogy nem tanulmányoztam behatóbban, annak első és fő oka az, hogy olyan szédítő gazdagnak látom az egész tant, hogy úgy érzem, ha belefognék most mindjárt, s egyebet se tennék, csak mindig ezeken a dolgokon gondolkoznék, akkor se tudnék sokat. Semmi esetre se annyit, hogy azt érezném, hogy most már mindent tudok. Én kívülállónak érzem magam a tudást illetőleg. Aztán azt gondoltam, végeredményében nem baj, mert a több tudásom, ami ezen a téren lehetne, talán nem is segítene a földi dolgaim jobb elvégzésében, praktikus értelemben. Tegyük fel, egész pontosan tudnám azt, hová megyek, ha meghalok, s ott meddig, mivel töltöm az időt, s azt az állapotot minek hívják. Aztán, ha tudnám azt is, hogy az emberiség ötödik csoportjának hányadik millió évét járjuk most, és én hányszor voltam már ezen a földön, ki voltam, s mit műveltem, (Mindezt persze végtelenül szeretném saját tapasztalatomból tudni – nemcsak könyvekből olvasni!) mondjuk, mindezt tudnám: egész biztosan érzem, hogy a hétköznapi életem gyakorlati kötelességeit nem tudnám tökéletesebben végezni. Sőt, valószínűleg egy csomó dolgot, amit el kell végeznem, mert az X, Y, Z-nek (akik nem foglakoznak teozófiával) az életét kellemesebbé teszi: még jobban unnám, mint ahogy már is unom. Már így is egész csomó dolgot nem fontosnak, fölöslegesnek, haszontalannak tartok. S itt összeütközésbe kerülök a családommal, az egyházammal, a barátaimmal és honfitársaimmal, szóval mindenkivel, akiknek azok a dolgok nagyon is fontosak, érdekesek, s nem tudják megérteni, miért nem megyek ide vagy amoda, ahol vagy „nagyon mulatságos” vagy ahol – szerintük – megkaphatok mindent, amire egy embernek szüksége lehet az életben.

Tudok beszélni egyről-másról, ami nem egyenesen Teozófia, de mégis némi összefüggésben van vele

„Egy teozófus szenvedései” címet is adhatnám neki. Vagy hogy szerényebben hangozzék, mert hiszen teozófusnak lenni, igazán annak lenni, nagy dolog, „Egy teozófussá lenni akaró szenvedései”. Mióta teozófiával foglalkozom, számtalanszor tapasztaltam, hogy e tan nehezen illeszthető bele egy nem teozófus miliőbe. Éktelen veszekedéseknek voltam szem- és fültanúja nem egyszer, s az oka az volt, hogy egy teozófus családtag nagyon határozottan magyarázta, hogy: ez így van, ezt így kell, és a nem teozófusok azt mondták: az egészen másképp van, s azt a világért sem kell. A vége azután igen nagy lárma és tömeges becsületsértés, és egyéb, nem nagyon felemelő dolog lett. Én azt gondolom, minden vallást, minden bölcseletet nekünk élnünk kell. Az nem lehet olyan, mint a ruhánk, amit felveszünk, vagy leteszünk. Az „mi” kell, hogy legyünk, a mi életünk és minden cselekedetünk. S egy teozófus, aki veszekedik, vagy lármázik, vagy erőszakoskodik: rettenetes! Egy teozófus, aki lecsúszik arról a filozófiai magaslatról, amelyen állandóan tartózkodnia kell: engem beteggé tesz. Azt nem bánom, ha a nem teozófus lármázik. De a teozófus maradjon mindig egy bizonyos magaslaton. Nagyon helytelen, ha az a körülmény, hogy az egyik családtag teozófus, az a házi békét állandóan zavarja. Jobb szeretem a békében élő embereket, akármilyen vallási meggyőződésben élnek, vagy ha semmilyenben is, mint azokat, akik teozófusnak vallván magukat, veszekszenek a más nézeten lévőkkel. Ha mondjuk, egy családnak egyik tagja foglalkozik teozófiával, akkor az a dolog rendje, hogy az legyen különb, mint a többi. Ő legyen a leginkább béketűrő, legszolgálatkészebb, legmegértőbb. Szóval az ő személyével kapcsolatban egy nagy csomó etikai érték kell, hogy kerüljön a családba. Ő legyen ott a jó példa a gyermekek, rokonok, ismerősök és cselédek előtt. Ő legyen, aki kibékíti az összeveszőket. Ő legyen, aki odahat, hogy gonosz indulatú pletykák legalább az ő jelenlétében meg ne essenek.

Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy olyan magasabb rendű dolog, mint a Teozófia, nem talál utat könnyen mindenki lelkéhez

Az emberek az ő bajaikkal és örömeikkel vannak elfoglalva. A legtöbben szeretik a megszokottat, s irtóznak az újtól, a meglepőtől, a váratlantól, szóval attól, ami mindazt, amit eddig tudtak, hittek, vallottak, alaposan felforgatja. A szellemi nagytakarításoktól nagyon fáznak az emberek. S nem is csoda, mert nagyon sok értékük leromlik, olyan értékük, amely már úgy hozzáilleszkedett az ő benső életükhöz. S az újjal aztán, ha ugyan kapnak újat, nem igen tudnak mit kezdeni. Az emberek általában konzervatívok, s ha valaki valami új dologgal áll eléjük, attól ők rendesen megijednek, mert a tapasztalatuk elővigyázóvá tette őket. Minden új dologért küzdeni kellett, szenvedni, tűrni kellett, hát így van ez a Teozófiával is. S minden új dologért, kivált, ha nem kézzel foghatókról van szó, bolondnak szokták deklarálni az új idea gazdáját. Ezen változtatni nem lehet, s talán nem is kell. Beleilleszkedni az adott viszonyokba nagyon nehéz, de hasznosabb és célravezetőbb, mint feldönteni a régit anélkül, hogy valami újat, valamit, ami az illetőnek a réginél többet ér, tudnánk adni. Ha valaki elveszi az én hamisítvány szent szobrocskáimat, s igaziakat ad helyébe, ám jól van, de legtöbbször elveszik az ember hamis szobrocskáit, s épp olyan hamisakat kap helyébe, csakhogy egy más gyárból. A legtöbb ember boldog az ő régi, megszokott szobrocskáival. Ha majd rájön magától, hogy azok bizony hamisak, akkor akarni fogja kidobni azokat, s másokat szerezni. Akkor adhatunk neki, már ha tudniillik van nekünk.

Úgy gondolom, hogy a legjobb propaganda, amit csinálhat a teozófus a Teozófia ügyének az, hogy ő, aki beleilleszkedik az adott körülményekbe, bármilyenek is azok, az adott körülményekből tud valamit csinálni, s észrevétlenül viszi rá az embertársait arra, amit el akar velük éretni. A legjobb propagandát csinálhatja valaki annak az ügynek, amelyet szeret, ha eléri azt, hogy őt szeretik, őt nagyra tartják és becsülik, szóval szeretnek vele lenni. Csakis úgy lehet egy ideát megszerettetni, elfogadtatni az embertársainkkal, ha mibennünk látják megtestesülve azt az ideát. Ha mi kedvesek vagyunk előtte, kedves lesz előtte az ideánk is. De elveszett ügye van annak, akitől őrizkednek, akit unnak. Akit nem akarnak, annak az ideáit se fogják akarni soha, s ezen azután igazán nincs miért csodálkozni, mert ez egészen természetes, emberi dolog. Szeretnünk és tisztelnünk kell azt, akinek az ideáit elfogadjuk. Azt kell látnunk, hogy ez csakugyan különb, más, mint a többi, harmonikusabb, boldogabb.

Végeredményében mire jó Teozófiával foglalkozni?

Könnyen beláthatja mindenki, hogy ezt 5 vagy 10 perc alatt bajos elmagyarázni valakinek. Ezt csak úgy röviden elmagyarázni lehetetlen. S abból nekem már sok kellemetlenségem volt, hogy nem tudtam kielégítő választ adni, mert az emberek azt hiszik, hogy nem akarom megmondani. Pedig az igazság az, hogy nem tudom elmondani. Mert sokkal nehezebb valamit röviden előadni, csak a lényeget, csak a fontosat, mint hasznosan magyarázgatni. Olyan embereknek, akiknek ezekről a dolgokról fogalmuk sincs, én nem tudom röviden elmondani, hosszas magyarázgatás meg nekik nem kell, mert ők arra nem érnek rá. Rendesen egy könyvet szoktam a kezükbe adni, hogy olvassák el. Ezt legtöbbször azzal hozzák vissza, hogy az nagyon unalmas dolog, s nem is volt idejük elolvasni. (Igaz is: a napilapok ma oly felemelő, léleknemesítő olvasmányok, hogy kár lenne helyettük más valamit olvasni!) Így a könyvem visszakerül a polcra, s az ismerősök véleményében én is el vagyok raktározva, ha nem is éppen egy polcon. Mint előadásom kezdetén mondtam, én semmiképp se tudok valami magasabb tudást adni az én hallgatóimnak, azon nagyon egyszerű és eléggé nem hangsúlyozható okból, mert az magamnak sincs.
Én mindössze egy pár olyan dologról szeretnék beszélni, ami a mindennapi élet keretén belül összefüggésben van a Teozófiával. Világosabban mondva: ahol a mindennapi életnek a megszokott intézményei összeütközésbe jönnek a Teozófia (Ősi Bölcsesség) tanításaival. Én a rendes, hétköznapi életet élő emberekről beszélek. Azokról, akikhez mi magunk is tartozunk. Én azokról az emberekről beszélek, akik itt laknak az I. vagy V. emeleten az utca felé vagy az udvar felé, vagy legjobb esetben, a saját házukban. Akik végzik a mindennapi élet sokszor szürke teendőit irodákban, iskolában, laboratóriumokban, kórházakban vagy máshol.

A leggyakoribb eset, ahol sajnálatos és hangos véleménykülönbségek szoktak lezajlani egy olyan családban, melynek mondjuk egy-két tagja teozófus, a többi pedig nem, az élelmezés körül merül fel. Ez igen materiálisan hangzik így, de kiváló embereket láttam csúnyán veszekedni a spenót vagy nem spenót miatt. Minden háztartásban megvannak a régi szokások. Minél konzervatívabb egy háztartás, annál rendesebb, mert mindenki beletanult, beleszokott a mindennapi teendőjébe, s azt gépszerű pontossággal végzi. A szakácsnék természetrajzáról fogok egy kis cikket írni egy vegetárius főzőkönyv előszavaként, mert a tradíciókat a világon senki úgy nem védelmezi, mint ők. S minél kitűnőbb az a szakácsnő, annál kevésbé fogad el valamit, amit „az öregapám se hallott, amit nem úgy kell, és amit úgy nem is lehet, mert az úgy nem jó”. Okulva saját esetemen, nem igyekszem szakácsnőmet a növényi tápsók értékéről, a húsevés fölösleges és barbár voltáról, a kókuszzsír előnyeiről a sertészsír fölött meggyőzni. Sokkal inkább teozófushoz illő magatartás megenni szépen nyugodtan az asztalra kerülő dolgokat, mint újításokat akarni behozni olyan helyeken, ahol az újításoknak a szükségét senki se érzi, s az újítási kísérletek felforgatják a megszokott rendet. Azt hiszem, egy egészséges, jókedvű, élénk szemű vegetárius jobb reklám az ügynek.

A másik dolog, ami miatt azoknak, akik Teozófiával foglalkoznak, meggyűlik a bajuk az embertársaikkal, hogy az élet apró-cseprő bajait, gondjait, örömeit lenézik, ők azt unják, az nekik nem kell, s „hagyjanak engem ezzel békében!” a kedvenc mondásuk. Erről sokat tudnék beszélni, mert ez a hiba bennem igen nagymértékben megvan. Nem bírom felfogni, hogy az emberek mindenféle haszontalanságokon el tudnak rágódni, hogy az embertársaik viselt dolgait, viselt dolgaiknak indító okait, s eredményeit képesek tárgyalni. Csupa apró, együgyű dolog, amivel – szerintem – kár az időt tölteni. Szavamnak járása, ha megkérdezik, hogy itt vagy amott, igen derék emberek között hogyan töltöttem az időt: „Agynyomást kaptam”. Ez, tudom, nagyon helytelen dolog, mert türelmesnek kell lenni. Nagyon, végtelenül türelmesnek, ha meg akarja valaki érdemelni a teozófus elnevezést. Igyekszem is, de mindig újra beleesem ebbe a hibába, amely nemhogy elmaradna tőlem, de mindig jobban hozzám szegődik. Mentségem persze az, hogy én már tudom, hogy az időt egész haszontalan, fölösleges dolgokkal elpocsékolni nem szabad. S valljuk be őszintén, a társas érintkezés mai formája a legtöbb esetben üres szalmacsépelés, fölösleges energia - és időfecsérlés. Okosabb, ha az ember ez alatt inkább horgol egy kabátkát egy szegény gyermeknek, vagy egy posztócipőt varr valamely öregasszonynak. Hallottam én nagyeszű embert készségesen felelni a hallgatósága egyes tagjainak igen komplikált, elvont fogalmakat illető kérdéseire. Mikor egyik nőhallgatója egy, a praktikus életbe vágó – igaz, nagyon konvencionális – dolgot kérdezett, a kiváló férfiú azt felelte, ez a kérdés, mint olyan, az ő számára nem létezik, s példákat hozott fel Indiáról, ahol az embereket efféle gondok nem bántják. Minden tiszteletem mellett úgy éreztem, hogy nem volt igaza a tudósnak.

Mi, akik ma Teozófiával foglakozunk, 20 évvel ezelőtt talán nem is tudtuk, hogy ilyesmi is van

Elindultunk, talán valami egész más úton, s ideértünk. Nem azért, mert X vagy Z azt mondta nekünk, hogy jöjjünk, csak itt majd jó lesz, hanem azért, mert mi megértünk bizonyos ideákra. És ennek így is kell lenni! A gondolkozása kalyibáját, házát vagy palotáját mindenki maga kell, hogy felépítse magának. Igaz, kapni kész téglát hozzá, s aki ilyen kész, egyforma anyagból épít, szép egyenletes falat kap. De vannak, akiknek nem kell ez a téglafal. Ezek messziről hordják a követ iszonyú magasságból, mélységből olykor, s abból építenek. Némelyiknek sohasem elég erős, sohasem elég nagy, sohasem elég biztos, soha sincs elég szép kilátás az ablakából. Más összeüti akárhogy, hamar, nem törődik sokat vele, alája bújik, s mégis van valami tető a feje fölött, ami neki elég. Nem lehet azt mondani, ez cselekedett helyesen, mert a maga szempontjából mindegyik jól cselekedett. Mindenki a saját életét kell, hogy élje, s abba erőszakosan belenyúlni nem lehet.

Természetes, hogy a legtöbb ember élete olyan, hogy a lelki növekedése nagyon sok akadályba ütközik

S ezt nekünk, Teozófiával foglalkozóknak be kell látnunk, különösen azt, hogy hiszen ez nem is lehet másképp. Ha az ember jótékonyegyletekben működik, s látja a rettenetes szegénységet, tudatlanságot, s látja, hogy a nagyon szegény emberek között mennyi mindenféle alacsonyság, kapzsiság, irigység, hálátlanság van, az első érzése az, hogy ez nagyon utálatos, én innen elmegyek, én ilyen népekkel nem bajlódom. Pedig ez igazságtalanság. Azok az emberek nem is lehetnek mások. A mi dolgunk az, megkeresni az ő szegény elnyomorodott lelküknek valamely részét, amelyen át a jobbik érzésükhöz szólhatunk. S így van ez nemcsak a nagyon szegény embereknél, akik a mindennapi megélhetésük ezer gondjával birkóznak, hanem olyanoknál is, akiknek könnyebb a sorsuk, gondtalanabb az életük. Más mindenféle léhább dolog vonja el őket az élet komoly problémáinak a tanulmányozásától. Ez a sok léha dolog együttvéve az, amit „társas érintkezésnek” neveznek általában. S ez éppen az, amelytől a komolyabb dolgokkal foglalkozó ember húzódik, s ezt a húzódását nagyon sokszor túlzásba viszi, ami megint csak a Teozófia ügyének van kárára.

Nekünk, akik Teozófiával foglalkozunk, be kell látnunk azt, hogy mi mennyivel boldogabbak vagyunk, mint bárki más a világon. Mi birtokában vagyunk az egyetlen tannak, amely anélkül, hogy az értelmünkkel összeütközésbe jönne, kibékíthet minket a földi lét minden látszólagos igazságtalanságával. Nekünk, ha nehéz sorunk van is, van egy igen nagy vigaszunk, s ez az, hogy hiszen ezen változtatni teljesen a mi hatalmunkban van. Ha most el is kell viselnünk egy bizonyos adag szenvedést, mégis láthatjuk a végét, s mindazok a bajok, amelyeknek a végét látja az ember, elviselhetők. Ahhoz, hogy a teozófus megelégedett legyen, s el tudja végezni a rá bízott dolgot, nem okvetlenül szükséges, hogy belemerüljön ennek a tudománynak minden tudnivalójába, amihez különben egy élet is kevés. Az nagyon szép, ha valaki az életét annak szenteli, s időről-időre megjelenik, és elmondja mindazt a felemelő dolgot, amit tud, amire rájött, vagy amit nála bölcsebbektől hallott, de ez nem kötelessége. De arra igenis minden teozófus kötelezve van: több szépséget, harmóniát vinni a közönséges hétköznapi életbe, s különösen soha, semmi körülmény között nem szabad annak megtörténnie, hogy egy teozófus megnehezítse a felebarátai életét. Még akkor sem, ha őt jó szándék vezéreli.


Összeállította: Benedek Emília
benedekemi65@gmail.com

Artemisz Önismereti Műhely 

Tel: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu