<< vissza az előző oldalra

Spirituális gondolatok Petőfi Sándor költészetében

Nagy költőnk életművét áttanulmányozva Viski Balás Józsefné Pálfy Piroska osztja meg gondolatait olvasóival.


Megjelent a Teozófia folyóirat 1923. 7-8. számában.

Ha szívetek megdermedt, ha lelketek elfáradt a hosszú magyar tél göröngyös, fagyos útjain, jertek melegedni egy lélek halhatatlan tüzéhez, melyet az Isten keze gyújtott

Jertek, hogy tüzének melegénél szent lángra hevüljünk, és a tűz fénye előre világítson sorsunk ösvényén. Petőfi Sándor az, szívében a határtalan szeretet tüzével Te irántad, nemzete, hazája, az emberiség, a szabadság és anyánk, a nagy természet iránt. Mindent átölelő végtelen szeretetén keresztül nemcsak a küzdő, szenvedő, szomorú, elnyomott, szabadságra vágyó és munkára kész, lelkes, szerető emberiséget érti meg, de a körülötte lüktető nagy természetet is. Nemcsak a látható részüket érzi és érti, de a mögöttük lévő, és testi érzékekkel föl nem fogható másik életet, a parancsoló, mozgató, éltető erőt, rejtelmet, szellemet. Megérti a természetben lüktető Végtelenség lelki ritmusát, és érzi a szabadság leírhatatlan örömét, amint átárad a saját lelkébe.
       „Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe
        És, Szabadság, te vagy lelkem istensége
        Szabadság, Istenem én csak azért élek
        Csak azért, hogy egykor érted haljak Én meg.”

Petőfi lelke kellett hozzá, hogy az Alföld minden szépségét meglássa, és az ő ajka, hogy az Alföld múltja, jövője, emlékei, fájdalma, öröme, akarása, minden ezerszínű szépsége, dala, álma megszólalhasson

Hol lelkesedve, ujjongva, majd elmerengve, sírva, álmodozva és imádkozva, hogy felnyissa nekünk a természet titkos zárú könyvét, mely annál többet és szebbet mond, minél inkább hallgat. Nyisd ki bármelyik lapját könyvének, s megtalálod, amit keresel! Mond csodálatos meséket a természet ezer bűbájáról, hogy látni véled a színes képeket. Elképzeled a puszták tündérlányának, a délibábnak játékát, érzed az izzó nap melegét, s érzed mindenek felett a végtelen nyugalmat. Lelkedhez szól egy lélek, ki mámorba szédült a természet örök szépségétől. Ha túlárad a szíved szeretettől, érzéstől, és szavaidat színtelennek, erőtlennek találod, egyszerre úgy érzed, hogy minden szunnyadó, homályos, kereső gondolatod kikristályosodva, leírva találod. Ha csüggedt és szomorú vagy, megvigasztal és lelkesít, mert a kétségbeesést nem ismeri. Ha víg vagy, játékos képzelete követ a legvirágosabb mezőkre is. A szívét, a szívét osztja szét, mely mindent, ami szép és jó, magához ölel, imádásra hajol, vagy felrepül érte.
        „Láng van a szívében, égből eredt láng
         Mely fölforral minden csepp vért
         Minden szív ütése egy imádság
         A világ boldogságáért.”

Érezzük, hogy a lelkünkből szól és kifejezést ad annak az érzésnek, amelyre – úgy gondoljuk – nincsen szó, és nincsen fogalom, de amit mi mindnyájan ismerünk, akik e szót valaha is kimondtuk: Édesanyám, szüleim!
Egy zengő tiszta lélek ezer káprázatos gondolata tükröződik szerelmes verseiben. És midőn házas életében megismeri a tökéletes boldogságot, midőn örömmel csordultig van a keble, még akkor is végigrezdül szívén a nagy bánat, és örömkönnyeibe a bánaté vegyül, midőn felzokog:
        „Oly boldog vagyok, hogy reményem sincsen,
          Miért is volna nekem a remény
          A nemtovábbat már elértem én!
          Mi volna könnyebb, mint lemondani
          Mostan, terólad, honfi aggalom,
          Terólad, kínos hazaszeretet,
          Ki mindörökké téped a szívet.
          S magamnak szedni, mit az óra ád,
          Istenre bízva más buját-baját!
          De el nem hagylak, hazám, tégedet,
          Múltat, jövendőt mindent eltemet
          Boldogságomnak tengerözöne,
          Csak szent oltárodat nem önti le.”

E lélek minden gondolata mindnyájunké. Legyen bár lelkesítő és vigasztaló, vagy nemes haraggal ostorozó, erejével felemelő, vagy a magunkra ismerés súlyával leverő, a szívéből jön mind. A szíve vérével írja, hogy el nem halványuló betűi örökké világítsanak, míg emberek, míg magyarok élnek. Hiszen mindnyájunkért akar dolgozni, ez minden kérelme, óhaja.
        „Oh sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
          Az emberiségnek valamit,
          Ne hamvadjon ki haszon nélkül a
          Nemes láng, mely úgy hevít!”

Hányszor bánkódik népe, hazája sorsán. Az ő lelke az a húr, melyen a soha el nem múló bánat, ez a szomorú, százados örökség megrezdül. Szomorú nemzet vagyunk. S ha e nemzet szemében néha könnyeket lát ragyogni, melyeket az öröm csepegtetett bele, felsóhajt.
         „Oh nap, ne bántsd e könnyeket,
          Hagyd ott ragyogni mindig,
          Hisz’ magyar szemében ez oly ritka vendég.”

Büszkén tekint a múltba vissza, hol szeme egekbe nyúló kősziklákat, régi dicső tetteket lát, midőn még Európa rettegte e nemzet kardját. Elmereng a múlton, a szomorú jelenen, és égő szemekkel kutatja a jövőt.
         „Mi a magyar dicsőség,
          Hulló csillag, mely tündökölt,
          Azután lehullott a magasból,
          S mindörökre elnyelé a föld!?
          Vagy üstökös vagy, oh magyar
          Dicsőség, mely jött és távozék,
          Hogy századok múltával újra
          Lássák fényét a népek és rettegjék.”

Küldött volt ő, kit az Isten végtelen kegyelme adott, hogy legyen érző szív egy holt tetemben. Önérzet, öntudat, feltámadás. Küldött volt ő, ki jöjjön hirdetni a hajnalt, a hosszú, dermesztő tél után a kikeletet. Küldött volt ő, ki tudatára ébressze nemzetét hivatásának, hogy az ő szava – mely a végtelen szépségek hordozója – legyen az, mely minden határokon keresztül győzelmesen eljusson azokhoz, akik nem akarták meglátni e népet, mely az ő kultúrájuk védelmezője volt.
Ma, születésének 100. évfordulóján, hosszú évek megpróbáltatásai után, minden megismétlődik! Az ő győzedelmes, halhatatlan hangja az, amely a figyelmet reánk irányítja. Eljött ismét lélekben, mikor úgy látja, hogy a legnagyobb szükségben vagyunk, mikor darabokra van tépve nemzete.

Mikor az egész emberiség a démoni pénz diktálta igazságnak hódol csupán, mikor a hazugság, önzés, önérdek, hiúság jelszavainak uralma alatt haláltusában vergődik Európa népe. Mikor a fuldoklók jelszavát a kultúra álarca alá rejtőzött zsarnokok cinikus mosolya fogadja, mikor mindent, ami szép és nemes, kihasználnak önző céljaikra, nem törődve ideállal, tradícióval és törvénytisztelettel, akkor mégis utat tör Petőfi milliók szívéhez, hirdetvén nemzetén keresztül a szeretet, igazság, szabadság nagy eszméit. A világ népei ünneplik szellemét. Az ő dicsőségének ugara visszasüt a magyar Golgota sötét egére, s a keresztre feszített Magyarországra, hogy figyelmeztesse az emberiséget a testvériségre, arra a láncolatra, melyből kihagyni senkit sem szabad.
         „Békét! Békét a világnak,
          De ne zsarnok kénytől,
          Békét csupán a szabadság
          Fölszentelt kezéből.”

Az álpróféták között is felébreszti az Isten, haza, nemzet, család fogalmát, hogy megértsük, hogy a magunk kis körében kell dolgozni kezdeni, ha az emberiségért való nagy munkában részt akarunk venni. Köztünk él ma is, hogy tanítsa népét hazaszeretetre.
         „Mibe mártsam tollam, hogy szent hazaszeretet
          Dicső képed híven lerajzoljam,
          Jertek! Gyilkot fogok szívembe mártani,
          Hadd freccsenjen vére
          Szét fejetekre, tán sikere lesz,
          Tán megtértek,
         Jertek! Hozzám ezen új keresztelésre!”

Itt van ő, mikor körös-körül sötét felhő van az égen, s csak egy magános csillag ragyog középen. Itt van, hogy szavával erőt öntsön a fáradt karokba, a közönyös, dermedt szív új életre pezsdüljön, s erő áradjon a levágott tagokba, s új reménységet jelentsen azoknak, kik kételkednek a jövő felett:
         „S nem hiszik, hogy egy erős Istenség őrzi a magyar nemzetet,
          Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk Ötet,
          Mert káromlás róla ilyet tenni fel,
          Nem hogy egy Isten, de még ember sem űzhet
          Ily gunyoros játékot gyermekeivel.”

Oh fel kell ébreszteni a nemzetet, hogy dolgozni, akarni, küzdeni tudjon ismét a nagy eszméért: százszor szent Világszabadság! Küzdeni kell érte, míg el nem érjük. Ne hallgassunk a hamis prófétákra, akik azt hirdetik nagy gonoszan, hogy már megállhatunk, mert itten az ígéretnek földje van. Hazugság ez, melyet milliók cáfolnak meg, kik éhen-szomjan kétségbeesve tengnek:
         „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet,
          Ha majd a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet,
          Ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán,
          Akkor mondhatjuk, megálljunk, mert itt van már a Kánaán!”
Nem most csendül meg először szava harcra hívni a nagy eszméért: Világszabadság! Hisz küldött volt ő már, mint emlékezik:
         „Rómában Cassius valék,
          Helvétiában Tell Vilmos,
          Párizsban Desmoulins Camill,
          Itt is leszek tán valami!”
Itt Petőfi volt! A legnemzetibb, a legtörténetibb, a legmagyarabb. Egy nemzeten keresztül a szeretet, igazság, világszabadság nagy harcosa!

A kiválasztottak erejével szeme áthatol a sűrű fátyolon, mely a jövőt fedi.
Megérzi, hogy imádsága, vágya teljesülni fog, hogy midőn egyszer eljön a rózsanyílás, midőn majd veres rózsák teremnek férfi kebleken, ott lesz ő is, és szívéből kinő egy halálos vérvirág! Ott a harc mezején fog meghalni. Örömteli utolsó szavát elnyeli majd a harci zaj. Holt testén át futó paripák száguldanak a kivívott diadalra. S a nagy temetési napon közös sírba temetik a hősöket, kik meghaltak a nagy eszméért: Világszabadság! Az égi kéz gyújtotta lángok el nem múló lobogását érzi lelkében. Megjövendöli a lelkéből fakadt bűvös ének égig szálló repülését, mely elhozza a hír csillagát, s babérral koszorúzza fejét. Tudja, hogy takarhatja bár szemfödél, dicső neve soká örökké élni fog.
Míg a lángész rendkívüli emlékezése visszanézni engedi, míg látnoki erővel a jövő fátylát meglebbenti, addig visszhangja kél sok miértnek is. Az élet és halál, múlt és jövő, sok rejtélyes kérdés nagy miértje. Világosságot keres! Legyen az bár csak annyi, mint bányában a mécs világa, vagy sötét égen egyetlen csillag sugára.
         
„Miért vagyok? Magáért születik az ember? Mert már magában egy egész világ? Vagy csak szeme a láncnak, melynek neve Emberiség? Éljünk-e önnön örömünknek, vagy sírjunk a síró világgal? Hány volt, ki más szívéből kiszívta a vért, és nem lett büntetése? Hány volt, ki más javáért a vért kiontá saját szívéből, és nem lett jutalma? Használ-e a világnak ki érte feláldozza magát? Eljön-e egy boldogság kora? Mi a boldogság? Vagy senki sem találta még meg? S talán amit mi annak nevezünk a milliom érdek, az mind egyes sugára csak egy új napnak, mely még a láthatáron túl van, de egykor eljövend? Van célja a világnak? Emelkedhetünk a cél felé? De hátha úgy vagyunk, mint a fa, mely virágzik és elvirít. Mint a hullám, mely dagad, azután lesimul. Vagy mint a vándor, ki hegyre mászik, s tetőt érve ismét leballag... S ez így tart mindörökké! Föl és alá, föl és alá! Irtóztató, irtóztató. Kit még meg nem szállott e gondolat, nem fázott az soha!”

Tűnődve tekint egy gondolatérzés vagy röpke hangulat után.
       „Hová lesz a kacaj, hová lesz a sóhaj
        Ha hangja elenyészik? Hová lesz az ész
        Midőn már nem gondolkodik?
        S a szeretet s a gyűlölet
        Ha a szívből kiköltözik?”
Miértek, melyek feleletre várnak, s melyek nyomában újak nőnek. Örök emberi miértek.
       „Az ember ugyan hova lesz?
        Sokra es, ki a mérget megitta,
        S hóhér az ki e mérget neki adta
        Egy helyre mentek mind a ketten?
        Óh, lehetetlen!
        De hátha, hátha!
        Miért nem láthatni a másvilágba?”

„Teremtve van-e a világ, vagy örök idők óta áll? S fog-e örökké állani, vagy egykor semmiségbe száll? Egy-e a lélek és a test? Honnan jövénk, hová megyünk? Elalszik-e a sírba, vagy új lángra lobban életünk?”
E miérteken keresztül lendül ki a végtelenbe. Megérzi az örök folytonosságot. Csak egy örök idő van, és nincs jelen, múlt, jövő.
       „Mögöttem a múlt szép kék erdősége,
        Előttem a jövő szép zöld vetése;
        Az mindég messze és mégsem hagy el
        Ezt el nem érem, bár mindég közel;
        Ekképp vándorlok az országúton,
        Mely puszta vadon,
        Vándorlok csüggedetten
        Az örökké tartó jelenben.”

Ráeszmél a mulandóságra, a néha majd lényegére, hiszen „annyi az élet, mint futó felhőnek árnya a folyón, mint tükrön a lehelet”. Van boldogság! Boldoggá tenni másokat. Megérni az önzetlen nagy munkások mártíriumát. Fáradságukért fakereszt illeti a megváltókat. Az élet képe olyan egyszerű, mint az olajos korsó története, melyet a Bibliában olvasunk.
        „Az van megírva róla, hogy hiába
         Ömlött, mert újra mindég megtelék.
         Ez olajos korsó az élet képe;
         Azért kacagom a bolondokat,
         Kik alig mártják nyelvöket beléje
         Eszélytelen gazdálkodás miatt.
         A bölcs hosszú kortyokban hajtogatja
         E korsó édes nedvét untalan.
         Mért gazdálkodnék? Amidőn jól tudja,
         Hogy minden percben újra megtelik.”

Ráeszmél a folytonosságra, az el nem múló élet körforgására. Hogy úgy, mint az éj után következik a nappal, úgy a pihenés után minden reggeltől megkezdődik az új élet és munka. Ez az új élet számunkra kimeríthetetlen, mert nem a miénk, hanem a nagy spirituális Életből áramlik belénk.

Értsétek meg, figyeljetek szavára Petőfinek, ki oly két kézzel adja lelke tüzét, melegét, minden kincsét a fázó, didergő, koldus emberiségnek. Bár találna visszhangra lelkünkben ez a nagy szeretet, hogy lenne mindnyájunké az ő nem csüggedő hite, akarása, rajongó lelkesedése! Bár csendülne szívünkbe minden hazafiúi bánata! Mely minden fájdalma mellett sem lett soha rezignáció, hanem égő lobogó hősköltemény. Bár ne lettek volna hiába az elmúlt évek szenvedései! Bár a mérhetetlen kínok, fájdalmak tüzéből ezerszerte tisztábban kelne új életre mindenki szívében a haza és emberiség iránti szeretet!
A közelmúlt évei annyi dicsőséges példát adtak. Oh fogjunk hát össze mi, hogy ne kelljen szégyenkeznünk azok előtt, kik meghaltak hazánkért, s értünk! Napjaink önzésén, rideg materializmusán, közönyén, szeretetlenségén át, próbáljuk, akarjuk meghallani az ébresztgető szót, mely egy önzetlen, tiszta ideális lélek kristályos mélységéből fakad! Nem megnyugodni, nem beletörődni és megalkudni, de nem is kétségbeesni!
          „Hisz az a bűnök koronája.
           Mint hogy ez nem más, mint a
           Legsötétebb Istentagadás.
           A kétségbeesés, pokoli hang,
           Amely felkiált az égre,
           Nincs te benned Isten, akinek
           Gondja volna az emberiségre.”

Karmánk, a karma súlya reánk nehezedik, de itt az idő, hogy próbáljunk, akarjunk jobb, szebb, könnyebb jövendőt építeni. Nem egy emberé e feladat, de mindnyájunké! Nem elég csak imádkozni, de hinni kell, összetartani és dolgozni!
         „Óh, föl nemzetem apraja nagyja!
          Szégyen reá, ki lomhán vesztegel,
          Dicsőség arra aki dolgozik,
          Válasszatok most; szégyen vagy dicsőség”

Összeállította: Benedek Emília
benedekemi65@gmail.com


Artemisz Önismereti Műhely 

Tel: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu