A Nap a Bikában jár most.
Kapcsolódó cikkek
<< vissza az előző oldalra
Stojitsné Alexy Elza Jókai Mór regényeiben megjelenő misztikus gondolatokról készített összefoglaló tanulmányt.
Megjelent a Teozófia folyóirat 1914. júliusi és augusztusi számában.
Idézek Jókai "Utazás egy sírdomb körül" című munkájából, legnagyobb magyar írónk lelki önéletrajzából, attól a kedves, fennköltlelkű embertől, kiről kevesen tudják, hogy mennyire foglalkoztatták lelkét okkult élményei:
"Hallom a gúnykacajt körülöttem: Ha-ha-ha! A vén poéta eddig is fantaszta volt, vénségére rémlátóvá lesz! Álmokat magyaráz, földöntúli lényekkel társalog, szellemeket hisz! Hát igen is hiszek! Csakhogy nem félek tőlük. Mint ahogy nem félek a méhektől, amik körüldöngenek, pedig a legtöbb ember fél tőlük. Én hozzájuk vagyok szokva, ismerem őket, nem bántanak. Hisz én már régen hozzászoktam, hogy körül legyek véve attól a kitalálhatatlan világtól, aminek észlelésénél hiányzik az emberi testnél az érzék. Még a múlt évi szeptemberben megírtam ezt az ide beiktatott fejezetet a "Képekről és fákról"- ban. Tehát heten vannak. Mind a heten olyan alakok, akik nagy, betölthetetlen űrt hagytak maguk után. S én itt járok közöttük, végtül-végig, évek során át, és kérdem majd a rám néző alakoktól, majd a helyükön maradt üres fehérségtől: Mi volt abban a nagy, bezárt könyvben, amit erőszakos kézzel felnyitottak? És ők, meg az a "fehér sötétség" nap-nap után, évről-évre mind azt felelgetik nekem: Majd megsúgjuk, ha utánunk jössz. És mégsem félek tőlük. Bizalommal, őszinte gyönyörrel társalkodom velük. Mikor csöndes éjjel a zárt ajtó megzörren, a parkett megroppan, lassú hideg szellő fuvall át a szobán, dolgozó lámpámon nagyot lobban a láng, kérdezem magamban: Melyiktek járt itten? Pedig bizony mondom, hogy mindazon szellemek között, akik valaha emberi szívek megremegtetésére látható alakot öltöttek, egy sem volt oly sápadás keltő, oly érverést elakasztó, mint amilyen az a hét alak itt, akiket ugyanazon a pályán, melyen én járok, előttem végighaladni és elbukni láttam, és akik most is itt vannak körülöttem. Sem az, mely Saul királyból kilopta a vitézi szívet, sem az, mely Machbeth kezéből kiejteté az áldomás poharát. Hanem én nem félek tőlük, mert szeretem őket. Szeretem az otthonomat együtt velük!"
„A magyar előidőkből” című könyvében szépen ír Jókai az éjszaka misztériumáról:
„Én mindig szerettem az éjszakát. Mikor az éj leszáll, s a csillagok feljönnek, mikor a világ szavai elhalnak, elkezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik, s az ember lelke lát. A nap csak eltakarja előlünk a világot. Kábító fénye földet mutat, s az eget elzárja. De az éj föltárja csodás rejtekeit, hagy belátni az ég magas közepébe. Sötéten maradnak az emberi büszkeség emlékei. De megjelennek a csillagok, és velük a túlvilág gondolata, amitől a mindennapi gyönge legfőképpen retteg.”
Ugyanebben a műben máshol így elmélkedik:
„Érzem, hogy a szellőnek lelke van, valahányszor arcomon végigfutott, mindig mintha csalta volna lelkemet maga után, csak percekre hunytam le szememet, máris ezernyi zavart álomképet láttam, melyeket mind elfelejték, midőn újra felvetém szemem. Ismertem egy füvet, melytől megtanultam a madarakkal beszélni. Oh az a csodálatos beszéd, mit a madarak tartanak egymással. Tán nem hiszed? Itt szomszédaink, a kunok a farkasok nyelvét értik. Mikor harcba akarnak menni, megkérdik elébb az erdők vadjait, s amit azok jövendölnek nekik, a szerint indulnak el. Vagy azt hiszed, hogy ami él, nem érti egymást úgy, miként mi? A fű is beszél egymással s a falombok is.”
A "Képekről és fákról" szóló fejezetben kedvesen és érdekesen beszéli el Jókai, hogy svábhegyi kertjében csodálatosképpen mindazon fák, melyeket utóbb öngyilkossá lett egyik-másik ismerősétől vett vagy kapott, azokat bárhogy gondozta, ápolta is, vagy elsenyvedtek, vagy ha szépen meg is növekedtek, de gyümölcs sohasem termett rajtuk. Míg ellenben azok a fák, melyekkel szerető édesanyja és fivére ajándékozták meg, még a terméketlen években is bőven hoztak gyümölcsöt. Az erre vonatkozó elbeszélései közül a legjellemzőbb "Az én fámról" szóló. Jókai felesége ültette ezt a fát, s mint ő mondja: "Szép nagy sudár fa lett belőle, minden évben meghozta a maga gyönyörű virágait". S mert Jókai kertje összes fái közül ezt kedvelte legjobban, elnevezte "Az én fámnak”.
"Május havában" - így meséli Jókai - "nagy betegség döntött ágyba. Minden orvos lemondott már rólam. Ekkor az én derék orvosom és barátom Kovács Sebestyén azt mondá: Nem kell neked már sem a digitális, sem laurocerasus, hanem próbáld meg az eleven virágokkal! Vitesd ki magadat a Svábhegyre! Ha valami használ, a friss hegyi levegő az. Április 16-án mentünk ki nőmmel és egész háznépemmel a zöldbe. Kivételes, szép tavaszelő volt: buja zöld már a fű, tele ibolyákkal és pinpimpáréval, csak "az én fám" maradt hátra. Máskor ő futott előre! Amikor még a többi mind kopasz, már ő tele szokott lenni idefönn levéllel, csilingelő fürtökkel, most hallgat és alszik. Egy kémlelő késvágás a kérgébe felvilágosított róla, hogy "az én fám" ki van veszve. Egész a tövéig elszáradt. "Tehát velem akarsz jönni?" Lefűrészeltettem a fát tövében. Életem jelképét. S azzal folytattam a csendes járkálást a többiek között. Egy reggel aztán, mikor ismét elmentem a puszta virágágy mellett, azt látom, hogy a kihalt fa törzséből öt új ág sarjadzik elő. Egy hó múlva már magasabbak voltak az új hajtások, mint én: s május végén már ott deklamáltam az Országházban. És most az újon kisarjadt fa a fél házat betakarja lombjaival, s mikor virulni kezd, teleillatozza az egész vidéket. Akárhová nézek, bármerre fordulok, mindenütt Őt látom, akit a nagy bölcsek nem akarnak látni: fűben, fában és a falevélben."
Hogy Jókai mennyire hitte, hogy nem csupán az embernek és állatnak, hanem fűnek, meg fának, de még annak az érzéketlennek látszó kősziklának is van bizonyos fejlettségű lelke, mely szimpátiát és antipátiát képes mutatni, ezt bizonyítják a "Jövő század regénye" - ből vett megfigyelései:
"Német és angol tudósok meteorológiai adatokkal bizonyítják azt be, hogy a Kárpát hegylánc delejes hatása mily bűverőt kölcsönöz az alatta elterülő országnak. A Kárpátok rokonszenve a miénk! A Kárpátok deleje a mi idegeinkben él, mikor a Kárpát meg akarja mutatni, hogy ő haragszik! Mert a Kárpát tud ám gyűlölni is. A csorstini várat a Kárpáti viharok mennykövei minden évben fölkeresték, míg csak lakatlanná nem lett a vár, míg a szomszéd magyar Nedec várát mindig kikerülte a villám. Már a múlt század tudósai: Darwin, Olifant, Schlagintweit feljegyezték azt a tényt, hogy a Himalája hegyvidéknek valami sajátszerű szelídítő hatása van az állati életműszerekre. Tudós Wagner a XVII. században kínai írók után azt jegyzé fel, hogy amely tigrisek a Kin Tseui hegyek között laknak, az embert nem bántják. Schlagintweit antilopcsordákkal találkozott, melyek az utazókat egész közelre bevárták. Darwin a Himalája erdők madarairól jegyezte fel, hogy azok oly szelídek, mint a háziállatok. Mikor az erdőben leült falatozni, a foglyok, fácánok körülsereglették, vállaira szálltak, egy fenyőmadár pedig éppen a csészéje szélére szállt le. Minő varázs ez? A geodaemon? Mert az ember is oly békeszerető e vidéken. Nem viselnek itt háborút. Még önmaguk közt sem veszekszenek a népek, ami még nagyobb csoda. A Himalája és Karakorum hegyek minden nemzete egy embert választ meg istenének s azt imádja. S e kultusznak mély értelme van. Az embertársban tisztelni az Isten képét. A Lámaimádók nem ölnek embert. Az nekik annyi, mint Istent ölni!"
Az álmokban is meglátja Jókai a pszichológiai motívumokat, s hogy mennyire uralkodik bennük a lélek igazságérzete. "Utazás egy sírdomb körül" című regényében ezt írja:
"Az álom nem igaz, de igazságos. Álmában a zsarnokot nem védik testőrei: áldozatai odaléphetnek hozzá, s meg kell hallgatnia, amit fülébe suttognak, s reszketni előttük. Álmában a kéjenc összetalálkozik a hóban didergő árva gyermekével, akit elfelejtett, s kénytelen azt ölébe venni. Álmában a világszép asszony látja büntetését: ráncos képű banyának látja magát, rongyász puttonnyal a hátán. Álmában a rab leveti láncait, s elhagyott családjával ül az otthoni tűzhely mellett. Álmában a szegény dúsan lakomázik, a gyönge vitéz lesz, a beteg leány menyasszonynak látja magát."
Beszámol egy érdekes okkult álomról is:
"Otthon voltunk én és leányom a svábhegyi házunk előtt, honnan a nagy alföldi rónára széltében-hosszában végiglátni. csakhogy most a róna helyett a tenger volt előttünk. De nagyobb csoda volt ennél az ég. Az alkonyodó nap a távozó zápor firmamentumán egy szivárvány vont körül. S az első szivárvány fölött következett a második, aztán a harmadik, mind feljebb a zenit magassáig, míg a belső körülzárt félkör belseje olyan volt, mint a sápadt arany, aminőt a középkori festők képeik hátteréül választottak. Aztán a tengeren végigvonultak előttünk a vitorláshajók. A fehér vitorla, amint a szivárvány színein keresztül vonult, majd kék, majd zöld, majd sárga, majd rózsaszín lett, s mikor a középre ért, fényesen tündöklő lett. Egyszer egyike a vitorláknak odafordult felénk. Nemsokára kikötött ott a szőlőfedte dombunk lábánál, és belőle kiszállt Ő, "az eltemetett nőm". Feljött hozzánk a kőlépcsőkön. Hozott a kezében egy olajfaágat. És ekkor azt mondta: Nézzétek! Én ezt a kis olajfaágat ledugom ide a földbe, nagyra fog nőni, megemlegettek róla. Én úgy megörültem annak. Tudtam, hogy most már búcsút fog venni tőlem örökre. És ez éjtől kezdve sohasem látogatott meg többé. Amint haza jutok, első dolgom lesz, hogy azt az olajfaágat elültessem oda, ahová mutatta!"
Jókai sokat foglalkozott transzcendentális élményeivel, sőt, egy időben egészen elmerült a spiritizmus tanulmányozásában. Ezt bizonyítja "Túl a láthatáron" című könyve, s különösen annak "Asztrál-szellemekről" szóló fejezete:
"1853-ban volt. Amerikából jött a divat. Az asztaltáncoltatás. (Table moving) Több is volt, mint divat: vallás volt. Magam is a hívői, sőt, a prófétái közé tartoztam. Hiszen a planétáknak megkövült kérgén túl még van egy másik alkatrésze, az atmoszféra. Minden embernek 18000 köbméter fekszik belőle a mellén. Ebben csak kell lakni valaminek! Aztán a többi planéták is oly közel vannak. Azokból az átjárás nem lehetetlen. Akik a földet elhagyták, bizonyosan odaröpültek. Ha odaröpültek, akkor vissza is röpülhetnek. Így okoskodtunk. Általános lett az asztaltáncoltatás. A békés bútordarabok keringéltek, ágaskodtak. Hol az első, hol a hátulsó lábaikra ágaskodtak. Ezt én mind láttam, meg is tettem. Hogy talán mechanikai erő nyomta le az asztalt? Ugyan próbálja meg valaki az asztal párkányára tett ujjai hegyével az asztalt úgy leyomni, hogy annak az egész tömege a túlsó oldalon fölemelkedjék, az innenső két asztalláb képezvén a hypomochliont! Voltunk kiválasztottak. Vezérlő mesterek és médiumok, akiknek már az asztalírás misztériuma az ujjaink hegyébe adatott. A mester és a médium rátette mind a tíz ujja hegyét az asztalkára úgy, hogy kettőjüknek a kisujja egymást érintse. Akkor a mester egész áhítattal odahajolt az asztalka fölé és susogva hívta a saját szellemét. Minden embernek volt saját szelleme. Arra az asztrál szellem rögtön elkezdett írni plajbászhegyével a papírlapra, s leírta sajátszerű kísérteties nyöszörgés közben a hozzá intézett kérdésre a feleletet. Ha az asztalláb a papírról lekerült, akkor megállt, míg vissza nem tették a papírt, hogy új sort kezdjen, és írt olvasható kalligráfiával minden hiba nélkül.
Mikor a legelső kísérletet tettük a szellemírató asztallal, én voltam a mester, médium pedig volt a feleségemnek fiatal nővére, Benke Pepi, akkor 14 éves lányka (most dr. Huray István balatonfüredi orvos felesége), akit az atyja akkoriban hozott föl hozzánk Miskolcról. Én legelőször is a védőszellemnek a nevét kérdeztem a varázsló asztaltól. Arra az asztalka elkezdett mozogni, a plajbász csikorgott a papírlapon. Mogyorónagyságú betűk lehettek. Az asztalkának egy nagy határozott kamparodása jelenté, hogy a név le van írva. Fölvettük az asztalkát s bámulva olvastuk szép, határozott betűkkel odaírva e nevet: Batthyány. A név én felém fordítva volt leírva. Én lelkemre mondom, hogy sejtelemmel sem bírtam arról, hogy mit ír az asztal. A médium pedig, a miskolci gyereklány, hogy tudott volna visszafelé fordítva leírni egy nevet, mégpedig annak a névnek teljesen eltalált helyesírásával? Még nagyobb bizonyságul előkerestük a megdicsőült Batthyány arcképét. (A nőm pamlagtámlányába volt eldugva. Veszedelem volt azt mutogatni akkor.) És íme az arckép aláírása tökéletesen összetalált az asztalka által leírottal, egész a manupropriáig. Ezt már csak nem utánozhatta a médium, aki azt sohasem látta.
Egy ilyen kísérletnél a feleségem több nőbarátnéja jelen volt, azok között Csengery Antalné, Wlassics miniszter anyósa. Élő tanú. Elképzelhető, hogy minden kérdezősködésünk a körül forgott, hogy lesz-e valami kedvező politikai fordulat ránk, magyarokra nézve? A válasz mindig az volt, hogy: "Csak bízzatok, reméljetek, nem lesz ez mindig így!" S egyszer csak kiütött a nagy európai háború, - alig egy év múlva - Oroszország támadta Törökországot, s Anglia és Franciaország a megtámadott segélyére siettek. Nagy volt az öröm idehaza. A mi búzánk virágzik. Most lett aztán nagy kelete az én három lábú asztalkám pythiai nyilatkozatainak! Milyen nagy, okos emberek kérdezősködtek nálam: Mit mond az asztal? S a jó ide, a rossz oda, mind beteljesedett. Én hittem.
Az emberi magnetizmussal azonban nem kell játszani, mert ennek a játéknak az idegrendszerünk adja meg az árát. Az emberi magnetizmus valóban létező erő, s azzal különösen adományozva vannak mindazok, akiknek hivatásuk az idegeikkel dolgozni: költők, színészek, festők. De ezzel a magnetizmussal visszaélni vagy másra pazarolni, mint hivatásunk teljesítésére, éppen olyan természet elleni vétek, mint az éltető ösztönök perverz irányzata. De hogy vagyunk ennek a szellemidéző játéknak az etikai oldalával? Ahhoz a tisztelt barátomhoz szólok, aki ennek a szellemidézésnek - állítólag - a nagymestere, s akit én, mint szónokot és imádságírót nagyon tisztelek."
Mindezekből látjuk, hogy abban az időben, de különösen - amint ezt Jókai a "Politikai divatok" című könyvében is említi - a szabadságharc után általános volt a spiritizmus és a spirituális problémákkal való foglalkozás.
A "Jövő század regénye" című regényében is több helyen beszél Jókai a szellemvilágról és a hatodik érzékről:
"A XX. században már a közhit által bevett fogalom, hogy a légkör felett, mely éppen oly fluidum, mint a víz, úgyszólván a földnek legkülső kérge, egy egész világ él, melynek lényei éppen oly magasan állnak tökéletességben mi fölöttünk, mint mi a tengeri csigák fölött. Holott a tengeri csiga, a planéta ez őslakója a legelső ura a földnek és csillagoknak, szintén igen tökéletes lény, mely eszmél, gondolkodik, érez és alkot oly titokteljes ösztön szerint, melyet még emberi tudomány meg nem oldott. És mégis, e tökéletes lénynek nincs semmi világos fogalma mi felőlünk, amit mi alkotunk, mert látó és halló érzékei tökéletlenül vannak kifejlődve. Ily csigái vagyunk mi a légtengernek, ideragadva annak fenekéhez, s csigabölcsesség tőlünk azt állítani, hogy amit a mi érzékünk meg nem láthat, meg nem foghat, nem szagolhat, nem ízlelhet, az a világ nem létezik. A XX. század egyik feladatává tette egy hatodik érzéket is kifejteni az emberben, mely a légtenger fölötti világot is észlelhetővé tegye a légtenger csigáira nézve.
Szaporodtak vele a kettős életű emberek, kik egy időben két helyen hisznek élni, kik messze eső helyeken történteket itt történőként látnak. Csodalények, akik a földalatti forrásokat megérzik, kikre a rejtett nemes ércek mágneses befolyással vannak. Orvosi tünemények, kik minden emberen keresztüllátnak, mint az üvegen, s megmondják az egész társaságban, kinek mi baja, akik delejezett poharakkal betegeket gyógyítanak, ficamokat helyrevillanyoznak, szemeik tekintetével elaltatnak. Kik magnetizált zongorán játszanak úgy, hogy a hallgatóság mindegyike más dalt hall, amelyet kívánt. Kik láthatatlan kezekkel ismeretes nevek faximiléit íratják le, segítség nélkül a légbe emelkednek, kezük felé tartásával nem hívő embereket hátra görnyedni, önmaguk körül forogni kényszerítenek, halottakat idéznek, a nyitott ablakon át rézsút ki- és berepülnek, médiumok, kik múltat és jövőt felfedeznek."
Máshol ezt írja Jókai:
"Idővel maga a színpad is állandó mágiai mutatványosoknak lesz színhelye, lélekjelenésekkel, változó tájakkal, csodatüneményekkel úgy, hogy templom és színház szerepet cserélnek. A templom lesz az iskola, melyben a közönséget józan filozófiára oktatják, s a színpad a misztériumok kápolnája, hol a földfelettit, a megfoghatatlant állítják eléje."
A clairvoyant látásra vonatkozólag érdekes kis történetet beszél el Jókai "Túl a láthatáron" című könyvében. Midőn édesanyja még leány volt, egyszer egy cigányasszony vetődött a portájukra. Mária - Jókai édesanyja - meg akarta tréfálni a jósnőt.
„- No, hát gyere ide! Nézz a kezembe: asszony vagyok, áldást várok. Fiam lesz-e vagy leányom?
A cigányasszony vigyorogva nézett Máriára.
- Dehogy vagy te asszony, drága kincsem! Más az asszony szeme. Leány vagy te még, vőlegényedre vársz.
- No, hát jövendöld meg, ki lesz a vőlegényem!? Elvesz-e engem az, aki ezt a könyvet csinálta?
Mária ugyanis ez időben aggodalmai csillapítására épp nemes Árvai Jókay József "Erbia" - ját olvasgatta.
A cigányasszony belenézett Mária tenyerébe, s nagy suttogva mondá: A te vőlegényed mostan vitézkedik, de nem hal meg, haza kerül. Hanem azért ez a könyv is megszáll téged: akárhová eldugod, kinő a földből, nagy fa lesz belőle, akinek minden ágán csupa könyv terem majd, annyi, mint a vadkörtefán a vackor.
Mikor a legelső regényemet megírtam, akkor mesélte ezt nekem az édesanyám. Hej, te cigányasszony! Minek volt neked ezt a bolond jóslatot mondani? Az a nagy bolond körtefa még most is minden évben újra meg újra virágzik, s hullatja az átkozott sok vackort."
Pedig dehogy, dehogy is vackor! Inkább értékes élvezetes gyümölcsnek lehetne nevezni Jókai minden művét. De Ő oly nemes szerénységgel, kedves humorral, gazdag tudással és mélységes megérzéssel telt igazi lelki ember volt. Megnyilvánul ez minden munkájában. Pl. "De mi lesz a feltámadás után?" című elbeszélésében mily áhítattal fejti ki Isten létezését:
"Én sem látom a földön túli világot: Istent, szellemeket, de a melegüket érzem. A hiányzó organumot pótolja, kölcsön adja a költészet, a fantázia. (Intuitív ihlet) De látom ezen magas lényeket szellemi tudásommal, látom a napfoltokban és a napfáklyákban, látom az élő természetben, látom a holt természetben, a föld rétegeiben. Maga a tudomány tanúskodik mellettem, hogy itt egy élő erő, egy öntudatos szellem működött, míg ezt a világot megalkotta. És látom Istent a nemezetek történetében, saját hazám feltámasztásában, a legkisebb élő atomig, saját magamig, kit Isten annyiszor kiszabadított nagy veszedelmeimből, bűneim büntetéséből. A veszélyt, bűnt saját emberi akaratom hozta reám, a menekülés, az engesztelés Isten műve volt."
Jókai az úgynevezett bűnöknek, a gonosz helyzeteknek átélését sem tartja szükségtelennek, sőt, áldja úgy a rosszat, mint a jót, mint azt az "Ahol a pénz nem Isten" című regényében olvashatjuk:
"Ne taposd el a kígyót! Hisz ő vezetett fel engem a Mennyországba, ő vette el az én rosszaságomat. Hagyd élve! Én áldom az ő marását."
Lelkes romantikusunk csak egy dolgot tart nagyon kárhozatosnak: Az emberölést és a párbajt, amint azt a "Fekete gyémántok" című regényében ki is fejti:
"Én a párbajt nemcsak bűnnek, de még többnek: Hibának tartom társadalmunkban. Általában minden ügy, ahol a fegyver képezi az istenítéletet, valóságos Istentagadás. A "Te Deum", melyet a győztes fél zeng azért, hogy neki sikerült több embert halomra lőni, mint a vesztesnek, az ég bemocskolása. De a fegyveres igazságtétel még nagyobb hiba a társadalomban, mert itt elöli az igazmondást. Aki nekünk hibáinkat szemünkbe mondja, az nekünk jótevőnk, s a társadalmi szabályok köteleznek bennünket az ilyen jótevőnket megölni."
Mily találóan jellemzi Jókai az ideális embert a "Fekete gyémántok" - ban:
"Termete kicsiny, de karcsú, ideges, erőteljes. Növénnyel él, az állattól nem vesz el mást, mint tejet, a húsételektől irtózik. Azért ruganyosabbak az izmai, tisztább kedélye, sohasem beteg."
És micsoda erős, szinte fatalisztikus hit nyilvánul meg "Mire megvénülünk" című munkájában, melyben mintegy bebizonyítja, hogy őseink által reánk zúdított okok okozata ellen, vagyis a karma törvényei ellen nem lehet dolgoznunk.
Hogy Jókai is hívője volt az újraszületés (a reinkarnáció) tényének, ennek bizonyságául szolgáljon a "Fekete gyémántok" -ból vett kijelentése:
"Ha két szív deleje egymást feltalálta, soha el nem szakad az többé egymástól, nem választja el őket más, csak a halál, s még akkor is, aki előbb meghal, nem költözik el újjászületni társa nélkül a más csillagzatba. Ott marad körülötte, él tovább szíve emlékeiben s a föld delejsugarában, s rá vár, míg az meghal, s együtt mehetnek a közös új hazába."
Hogy miért nem emlékszünk múlt életünkre? Jókai ezt mondja:
„Múltak emlékében, s a jövendők tudásában van a kárhozat fullánkja. Látni mindent, tudni mindent, jóvá nem tehetni semmit. Futni a gondolat elől, és nem menekülni tőle. Örökre hozzáláncolva lenni egy eszméhez, mely irtózattal tölti be a lelket és nem tudni feledni, csak egy percig is elfeledni. Millió és millió lélek forrongna az örökké égő tűzben. Sápadt, vérehagyott arcok, bűneik homlokaikra írva, kiket büntető erőszak kényszerít egymásnak iszonyú vétektudásukat elmondani. Nem beszélve egyébről, mint elkövetett bűntetteikről, nem hallani egyebet, mint a kétségbeesett megbánás szavait. Valóban ez szörnyű volna. Eszerint az emlékezet béklyója lenne az örömteli magasra törésnek.
A másvilágon azonban nincs feledés. S midőn azoknak arcai találkoznak egymással, kik a földön egymást szerették, ártatlannak, szentnek tartották, s most látják itt megalázva, elítélve. Apa és fiú, nő és férj, testvérek, barátok ráismernek egymás arcára, leolvassák róla a le nem törölhető bűnök jegyeit. Futnak egymástól, és ismét találkoznak. A lélek érzi ősi tisztaságát, iszonyodik a bűntől. Nemes iszonyat gyötri annak árnyékától. És mégis viselnie kell a foltokat, amik ráragadtak, és miktől, mint önfekélyeitől, a test önmaga legjobban irtózik.
Mi volna a pokolnak minden kárhozatja, ha az emlékezet örök élete nem volna benne. Örülj szerencsétlen, kit az élet gondolatja bánt, áldd az Istent és féld a halált, mert az életnek álmai vannak, mikor az emlékezet elhagy, de az örök életben nincs felejtés, sem álom, sem szórakozás.”
Befejezésül hadd álljon itt Jókai általános életfelfogása jellemzésére "Ahol a pénz nem Isten" című munkájából vett tízparancsolat:
"Én vagyok a te urad Istened, ki teremtettem a világot és benne a földet, s a földön a lelkes állatot, az embert megszámlálhatatlan idők lefolyása alatt.
Ne legyenek tenéked idegen isteneid énelőttem! Ne csinálj te magadnak bálványokat aranyból és ezüstből emberek képmásával, akiknek neve pénz, hogy azt imádd!
Ne emlegesd az én nevemet hiába? Ne törj az égbe imádságokkal, mert én ismerem a te kívánságaidat, s akaratomat emberi szóra meg nem változtatom. Ha bűnt követsz el, bánd meg és tedd jóvá, mert nem az én haragom büntet meg téged, hanem saját bűnöd. Én nem vagyok az erős bosszúálló Isten, nem büntetem meg az apák bűneit a fiaikban harmadízig, de megjutalmazom a jótetteiket minden nemzetségükben.
A dolgot, a munkát ne tartsd büntetésnek, ne tartsd fáradságnak! Pihenj meg, amikor kifáradtál, s adj pihenőt a te szolgádnak és igavonódnak, ha kifáradt! Ne válogass a napokban, mert minden nap Isten tiszteletére való, s a munkás kéz kedvesebb Isten előtt, mint az összetett kéz!
Ne tagadd meg, s ne sajnáld a szűkölködőktől azt, amiből neked bőséged van, nehogy a lopáshoz folyamodjék, de ételt és italt tégy ki ablakodba, hogy a vándor rátaláljon!
Ne hazudj! Mondd mindig azt, ami igaz! Éles szóval ne sértsél meg senkit!
Ne ölj! Ne végy fegyvert a kezedbe, s ne adj fegyvert a te szolgáid kezébe, hogy azzal embert öljenek, akinek isten adta az életet és a lelket! Ha valaki megbántott, haragodban bosszút ne állj rajta: bízd a lelkiismeretére, hogy az büntesse meg olyan sebekkel, amik belül véreznek!"
Jókai munkáiba, jobban mondva lelki világába elmélyedve, mind világosabbá válik előttünk, hogy mélységes intuitív megérzéseivel a misztikus életfelfogás híve volt.
Jókai a mi hitvallásunk igazi apostola, kinek lelkében a mi magyar lelkünk, a mi életfelfogásunk, kinek szívében a mi magyar hitünk élt. Az ő műveit olvasva megismerhetjük a magyar pszichét a maga egész nagyságos, szentséges és szomorú mivoltában. Kikristályosodhat bennünk a büszke, bánatos megérzése fajunknak. Nap voltunk, mely fönt ünnepelt az égen fényes, büszke pompával. És miként a napnak sugara sokszínű, úgy a mi vérünk is sokfajta nemzetségből eredő. Zenekar vagyunk, sok hangszerű zenekar, melyben Kelet-Európa minden nemzetének vére – hangszere – játszik. Szivárvány vagyunk, mely tündökölt, gyönyörködtetett, s elvonulóban van. Sugaraink szétszóródtak, s elvesznek a messzeségbe, véreink elszéledtek a nagyvilágban.
A nemzetekkel is úgy tesz Isten, mint az emberekkel: Előbb az anyagiakban, erőben, kincsekben gazdaggá, naggyá teszi őket. Kedvez nekik, mint a gyermekeknek a jó atya. Aztán sorba leszedi róluk ékességeiket, elveszi anyagi erejüket, hogy a szenvedések által lélekben erősítse és gazdagítsa őket. Anyagiakban megöli, lélekben pedig feltámasztja, s akkor elszakítja az otthontól, és kidobja a nagy idegenbe. Vagy otthon hagyja őket, és idegenekkel veszi körül. Szent, misztikus folyamat ez, a tűzkeresztség ideje, amikor egy emberben, egy fajban, egy nemzetben az isteni szikra Istenné gyullad, hogy sokaknak világítson, sokakat melegítsen.
Jellemző, hogy az igazán nagy írók és művészek kevés kivétellel, mind hajlanak az okkultizmus és a miszticizmus felé. (Dante, Goethe, Richard Wagner, Walt Witthmann, Maeterlinck) Azért, mert fejlettebb, mélyebbre látóbb lángelmék lévén, bensőjükben már föltámadt a nagy misztériumok sejtése. Közeledvén az örök bölcsesség és igazság forrásához, az intuíció által már hallják annak mennyei szózatát. Kutatva keresik a "Legnagyobb"-hoz, a "Legmélyebb"-hez, a "Leggyönyörűségesebb"-hez vezető utat. S miközben vágyva kutatnak, mind bensőbb, mind hangosabb lesz bennük az ihlet, az igazi zsenialitás szava, s így lassanként mind jobban és jobban megtanulnak olvasni a rejtelmes világproblémák szent életkönyvében, melyből az emberiség lánglelkű tanítói mindenkoron merítették soha el nem hervadó tudásukat és bölcsességüket.
A cikket átdolgozta Benedek Emília
benedekemi65@gmail.com
Artemisz Önismereti Műhely
Tel: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu
<< vissza az előző oldalra A misztikus Jókai Mór
Stojitsné Alexy Elza Jókai Mór regényeiben megjelenő misztikus gondolatokról készített összefoglaló tanulmányt.Megjelent a Teozófia folyóirat 1914. júliusi és augusztusi számában.
Miszticizmus iránti érdeklődés magyar írók és költők részéről
Jellemző, hogy hazánk kiváló nagy írói és költői, mint pl. Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán, báró Eötvös József, Madách Imre és Jókai Mór műveiben leírt egyes részletek arról tanúskodnak, hogy szerzőiknek okkult élményeik voltak, vagy legalábbis transzcendentális vagy misztikus világfelfogásuk volt
Petőfi Sándornak a reinkarnációba vetett hitét megvilágító költeményeiről két évvel ezelőtt az Esti Napló számolt be. Mikszáth Kálmán transzcendentális látományairól nemrég "Az Újság" írt, valamint a Teozófia is. Aki pedig báró Eötvös Józsefet, mint nagy lélekbúvárt és misztikust akarja megismerni, az olvassa el "Karthauzi" című művét, melynek szerzőjében nagy lélekismerőt és misztikust fedezhet fel. Madách Imre "Az ember tragédiája" című műve pedig gyönyörű ódája a karma és reinkarnáció világtörvényének.Idézek Jókai "Utazás egy sírdomb körül" című munkájából, legnagyobb magyar írónk lelki önéletrajzából, attól a kedves, fennköltlelkű embertől, kiről kevesen tudják, hogy mennyire foglalkoztatták lelkét okkult élményei:
"Hallom a gúnykacajt körülöttem: Ha-ha-ha! A vén poéta eddig is fantaszta volt, vénségére rémlátóvá lesz! Álmokat magyaráz, földöntúli lényekkel társalog, szellemeket hisz! Hát igen is hiszek! Csakhogy nem félek tőlük. Mint ahogy nem félek a méhektől, amik körüldöngenek, pedig a legtöbb ember fél tőlük. Én hozzájuk vagyok szokva, ismerem őket, nem bántanak. Hisz én már régen hozzászoktam, hogy körül legyek véve attól a kitalálhatatlan világtól, aminek észlelésénél hiányzik az emberi testnél az érzék. Még a múlt évi szeptemberben megírtam ezt az ide beiktatott fejezetet a "Képekről és fákról"- ban. Tehát heten vannak. Mind a heten olyan alakok, akik nagy, betölthetetlen űrt hagytak maguk után. S én itt járok közöttük, végtül-végig, évek során át, és kérdem majd a rám néző alakoktól, majd a helyükön maradt üres fehérségtől: Mi volt abban a nagy, bezárt könyvben, amit erőszakos kézzel felnyitottak? És ők, meg az a "fehér sötétség" nap-nap után, évről-évre mind azt felelgetik nekem: Majd megsúgjuk, ha utánunk jössz. És mégsem félek tőlük. Bizalommal, őszinte gyönyörrel társalkodom velük. Mikor csöndes éjjel a zárt ajtó megzörren, a parkett megroppan, lassú hideg szellő fuvall át a szobán, dolgozó lámpámon nagyot lobban a láng, kérdezem magamban: Melyiktek járt itten? Pedig bizony mondom, hogy mindazon szellemek között, akik valaha emberi szívek megremegtetésére látható alakot öltöttek, egy sem volt oly sápadás keltő, oly érverést elakasztó, mint amilyen az a hét alak itt, akiket ugyanazon a pályán, melyen én járok, előttem végighaladni és elbukni láttam, és akik most is itt vannak körülöttem. Sem az, mely Saul királyból kilopta a vitézi szívet, sem az, mely Machbeth kezéből kiejteté az áldomás poharát. Hanem én nem félek tőlük, mert szeretem őket. Szeretem az otthonomat együtt velük!"
„A magyar előidőkből” című könyvében szépen ír Jókai az éjszaka misztériumáról:
„Én mindig szerettem az éjszakát. Mikor az éj leszáll, s a csillagok feljönnek, mikor a világ szavai elhalnak, elkezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik, s az ember lelke lát. A nap csak eltakarja előlünk a világot. Kábító fénye földet mutat, s az eget elzárja. De az éj föltárja csodás rejtekeit, hagy belátni az ég magas közepébe. Sötéten maradnak az emberi büszkeség emlékei. De megjelennek a csillagok, és velük a túlvilág gondolata, amitől a mindennapi gyönge legfőképpen retteg.”
Ugyanebben a műben máshol így elmélkedik:
„Érzem, hogy a szellőnek lelke van, valahányszor arcomon végigfutott, mindig mintha csalta volna lelkemet maga után, csak percekre hunytam le szememet, máris ezernyi zavart álomképet láttam, melyeket mind elfelejték, midőn újra felvetém szemem. Ismertem egy füvet, melytől megtanultam a madarakkal beszélni. Oh az a csodálatos beszéd, mit a madarak tartanak egymással. Tán nem hiszed? Itt szomszédaink, a kunok a farkasok nyelvét értik. Mikor harcba akarnak menni, megkérdik elébb az erdők vadjait, s amit azok jövendölnek nekik, a szerint indulnak el. Vagy azt hiszed, hogy ami él, nem érti egymást úgy, miként mi? A fű is beszél egymással s a falombok is.”
A "Képekről és fákról" szóló fejezetben kedvesen és érdekesen beszéli el Jókai, hogy svábhegyi kertjében csodálatosképpen mindazon fák, melyeket utóbb öngyilkossá lett egyik-másik ismerősétől vett vagy kapott, azokat bárhogy gondozta, ápolta is, vagy elsenyvedtek, vagy ha szépen meg is növekedtek, de gyümölcs sohasem termett rajtuk. Míg ellenben azok a fák, melyekkel szerető édesanyja és fivére ajándékozták meg, még a terméketlen években is bőven hoztak gyümölcsöt. Az erre vonatkozó elbeszélései közül a legjellemzőbb "Az én fámról" szóló. Jókai felesége ültette ezt a fát, s mint ő mondja: "Szép nagy sudár fa lett belőle, minden évben meghozta a maga gyönyörű virágait". S mert Jókai kertje összes fái közül ezt kedvelte legjobban, elnevezte "Az én fámnak”.
"Május havában" - így meséli Jókai - "nagy betegség döntött ágyba. Minden orvos lemondott már rólam. Ekkor az én derék orvosom és barátom Kovács Sebestyén azt mondá: Nem kell neked már sem a digitális, sem laurocerasus, hanem próbáld meg az eleven virágokkal! Vitesd ki magadat a Svábhegyre! Ha valami használ, a friss hegyi levegő az. Április 16-án mentünk ki nőmmel és egész háznépemmel a zöldbe. Kivételes, szép tavaszelő volt: buja zöld már a fű, tele ibolyákkal és pinpimpáréval, csak "az én fám" maradt hátra. Máskor ő futott előre! Amikor még a többi mind kopasz, már ő tele szokott lenni idefönn levéllel, csilingelő fürtökkel, most hallgat és alszik. Egy kémlelő késvágás a kérgébe felvilágosított róla, hogy "az én fám" ki van veszve. Egész a tövéig elszáradt. "Tehát velem akarsz jönni?" Lefűrészeltettem a fát tövében. Életem jelképét. S azzal folytattam a csendes járkálást a többiek között. Egy reggel aztán, mikor ismét elmentem a puszta virágágy mellett, azt látom, hogy a kihalt fa törzséből öt új ág sarjadzik elő. Egy hó múlva már magasabbak voltak az új hajtások, mint én: s május végén már ott deklamáltam az Országházban. És most az újon kisarjadt fa a fél házat betakarja lombjaival, s mikor virulni kezd, teleillatozza az egész vidéket. Akárhová nézek, bármerre fordulok, mindenütt Őt látom, akit a nagy bölcsek nem akarnak látni: fűben, fában és a falevélben."
Hogy Jókai mennyire hitte, hogy nem csupán az embernek és állatnak, hanem fűnek, meg fának, de még annak az érzéketlennek látszó kősziklának is van bizonyos fejlettségű lelke, mely szimpátiát és antipátiát képes mutatni, ezt bizonyítják a "Jövő század regénye" - ből vett megfigyelései:
"Német és angol tudósok meteorológiai adatokkal bizonyítják azt be, hogy a Kárpát hegylánc delejes hatása mily bűverőt kölcsönöz az alatta elterülő országnak. A Kárpátok rokonszenve a miénk! A Kárpátok deleje a mi idegeinkben él, mikor a Kárpát meg akarja mutatni, hogy ő haragszik! Mert a Kárpát tud ám gyűlölni is. A csorstini várat a Kárpáti viharok mennykövei minden évben fölkeresték, míg csak lakatlanná nem lett a vár, míg a szomszéd magyar Nedec várát mindig kikerülte a villám. Már a múlt század tudósai: Darwin, Olifant, Schlagintweit feljegyezték azt a tényt, hogy a Himalája hegyvidéknek valami sajátszerű szelídítő hatása van az állati életműszerekre. Tudós Wagner a XVII. században kínai írók után azt jegyzé fel, hogy amely tigrisek a Kin Tseui hegyek között laknak, az embert nem bántják. Schlagintweit antilopcsordákkal találkozott, melyek az utazókat egész közelre bevárták. Darwin a Himalája erdők madarairól jegyezte fel, hogy azok oly szelídek, mint a háziállatok. Mikor az erdőben leült falatozni, a foglyok, fácánok körülsereglették, vállaira szálltak, egy fenyőmadár pedig éppen a csészéje szélére szállt le. Minő varázs ez? A geodaemon? Mert az ember is oly békeszerető e vidéken. Nem viselnek itt háborút. Még önmaguk közt sem veszekszenek a népek, ami még nagyobb csoda. A Himalája és Karakorum hegyek minden nemzete egy embert választ meg istenének s azt imádja. S e kultusznak mély értelme van. Az embertársban tisztelni az Isten képét. A Lámaimádók nem ölnek embert. Az nekik annyi, mint Istent ölni!"
Az álmokban is meglátja Jókai a pszichológiai motívumokat, s hogy mennyire uralkodik bennük a lélek igazságérzete. "Utazás egy sírdomb körül" című regényében ezt írja:
"Az álom nem igaz, de igazságos. Álmában a zsarnokot nem védik testőrei: áldozatai odaléphetnek hozzá, s meg kell hallgatnia, amit fülébe suttognak, s reszketni előttük. Álmában a kéjenc összetalálkozik a hóban didergő árva gyermekével, akit elfelejtett, s kénytelen azt ölébe venni. Álmában a világszép asszony látja büntetését: ráncos képű banyának látja magát, rongyász puttonnyal a hátán. Álmában a rab leveti láncait, s elhagyott családjával ül az otthoni tűzhely mellett. Álmában a szegény dúsan lakomázik, a gyönge vitéz lesz, a beteg leány menyasszonynak látja magát."
Beszámol egy érdekes okkult álomról is:
"Otthon voltunk én és leányom a svábhegyi házunk előtt, honnan a nagy alföldi rónára széltében-hosszában végiglátni. csakhogy most a róna helyett a tenger volt előttünk. De nagyobb csoda volt ennél az ég. Az alkonyodó nap a távozó zápor firmamentumán egy szivárvány vont körül. S az első szivárvány fölött következett a második, aztán a harmadik, mind feljebb a zenit magassáig, míg a belső körülzárt félkör belseje olyan volt, mint a sápadt arany, aminőt a középkori festők képeik hátteréül választottak. Aztán a tengeren végigvonultak előttünk a vitorláshajók. A fehér vitorla, amint a szivárvány színein keresztül vonult, majd kék, majd zöld, majd sárga, majd rózsaszín lett, s mikor a középre ért, fényesen tündöklő lett. Egyszer egyike a vitorláknak odafordult felénk. Nemsokára kikötött ott a szőlőfedte dombunk lábánál, és belőle kiszállt Ő, "az eltemetett nőm". Feljött hozzánk a kőlépcsőkön. Hozott a kezében egy olajfaágat. És ekkor azt mondta: Nézzétek! Én ezt a kis olajfaágat ledugom ide a földbe, nagyra fog nőni, megemlegettek róla. Én úgy megörültem annak. Tudtam, hogy most már búcsút fog venni tőlem örökre. És ez éjtől kezdve sohasem látogatott meg többé. Amint haza jutok, első dolgom lesz, hogy azt az olajfaágat elültessem oda, ahová mutatta!"
Jókai sokat foglalkozott transzcendentális élményeivel, sőt, egy időben egészen elmerült a spiritizmus tanulmányozásában. Ezt bizonyítja "Túl a láthatáron" című könyve, s különösen annak "Asztrál-szellemekről" szóló fejezete:
"1853-ban volt. Amerikából jött a divat. Az asztaltáncoltatás. (Table moving) Több is volt, mint divat: vallás volt. Magam is a hívői, sőt, a prófétái közé tartoztam. Hiszen a planétáknak megkövült kérgén túl még van egy másik alkatrésze, az atmoszféra. Minden embernek 18000 köbméter fekszik belőle a mellén. Ebben csak kell lakni valaminek! Aztán a többi planéták is oly közel vannak. Azokból az átjárás nem lehetetlen. Akik a földet elhagyták, bizonyosan odaröpültek. Ha odaröpültek, akkor vissza is röpülhetnek. Így okoskodtunk. Általános lett az asztaltáncoltatás. A békés bútordarabok keringéltek, ágaskodtak. Hol az első, hol a hátulsó lábaikra ágaskodtak. Ezt én mind láttam, meg is tettem. Hogy talán mechanikai erő nyomta le az asztalt? Ugyan próbálja meg valaki az asztal párkányára tett ujjai hegyével az asztalt úgy leyomni, hogy annak az egész tömege a túlsó oldalon fölemelkedjék, az innenső két asztalláb képezvén a hypomochliont! Voltunk kiválasztottak. Vezérlő mesterek és médiumok, akiknek már az asztalírás misztériuma az ujjaink hegyébe adatott. A mester és a médium rátette mind a tíz ujja hegyét az asztalkára úgy, hogy kettőjüknek a kisujja egymást érintse. Akkor a mester egész áhítattal odahajolt az asztalka fölé és susogva hívta a saját szellemét. Minden embernek volt saját szelleme. Arra az asztrál szellem rögtön elkezdett írni plajbászhegyével a papírlapra, s leírta sajátszerű kísérteties nyöszörgés közben a hozzá intézett kérdésre a feleletet. Ha az asztalláb a papírról lekerült, akkor megállt, míg vissza nem tették a papírt, hogy új sort kezdjen, és írt olvasható kalligráfiával minden hiba nélkül.
Mikor a legelső kísérletet tettük a szellemírató asztallal, én voltam a mester, médium pedig volt a feleségemnek fiatal nővére, Benke Pepi, akkor 14 éves lányka (most dr. Huray István balatonfüredi orvos felesége), akit az atyja akkoriban hozott föl hozzánk Miskolcról. Én legelőször is a védőszellemnek a nevét kérdeztem a varázsló asztaltól. Arra az asztalka elkezdett mozogni, a plajbász csikorgott a papírlapon. Mogyorónagyságú betűk lehettek. Az asztalkának egy nagy határozott kamparodása jelenté, hogy a név le van írva. Fölvettük az asztalkát s bámulva olvastuk szép, határozott betűkkel odaírva e nevet: Batthyány. A név én felém fordítva volt leírva. Én lelkemre mondom, hogy sejtelemmel sem bírtam arról, hogy mit ír az asztal. A médium pedig, a miskolci gyereklány, hogy tudott volna visszafelé fordítva leírni egy nevet, mégpedig annak a névnek teljesen eltalált helyesírásával? Még nagyobb bizonyságul előkerestük a megdicsőült Batthyány arcképét. (A nőm pamlagtámlányába volt eldugva. Veszedelem volt azt mutogatni akkor.) És íme az arckép aláírása tökéletesen összetalált az asztalka által leírottal, egész a manupropriáig. Ezt már csak nem utánozhatta a médium, aki azt sohasem látta.
Egy ilyen kísérletnél a feleségem több nőbarátnéja jelen volt, azok között Csengery Antalné, Wlassics miniszter anyósa. Élő tanú. Elképzelhető, hogy minden kérdezősködésünk a körül forgott, hogy lesz-e valami kedvező politikai fordulat ránk, magyarokra nézve? A válasz mindig az volt, hogy: "Csak bízzatok, reméljetek, nem lesz ez mindig így!" S egyszer csak kiütött a nagy európai háború, - alig egy év múlva - Oroszország támadta Törökországot, s Anglia és Franciaország a megtámadott segélyére siettek. Nagy volt az öröm idehaza. A mi búzánk virágzik. Most lett aztán nagy kelete az én három lábú asztalkám pythiai nyilatkozatainak! Milyen nagy, okos emberek kérdezősködtek nálam: Mit mond az asztal? S a jó ide, a rossz oda, mind beteljesedett. Én hittem.
Az emberi magnetizmussal azonban nem kell játszani, mert ennek a játéknak az idegrendszerünk adja meg az árát. Az emberi magnetizmus valóban létező erő, s azzal különösen adományozva vannak mindazok, akiknek hivatásuk az idegeikkel dolgozni: költők, színészek, festők. De ezzel a magnetizmussal visszaélni vagy másra pazarolni, mint hivatásunk teljesítésére, éppen olyan természet elleni vétek, mint az éltető ösztönök perverz irányzata. De hogy vagyunk ennek a szellemidéző játéknak az etikai oldalával? Ahhoz a tisztelt barátomhoz szólok, aki ennek a szellemidézésnek - állítólag - a nagymestere, s akit én, mint szónokot és imádságírót nagyon tisztelek."
Mindezekből látjuk, hogy abban az időben, de különösen - amint ezt Jókai a "Politikai divatok" című könyvében is említi - a szabadságharc után általános volt a spiritizmus és a spirituális problémákkal való foglalkozás.
A "Jövő század regénye" című regényében is több helyen beszél Jókai a szellemvilágról és a hatodik érzékről:
"A XX. században már a közhit által bevett fogalom, hogy a légkör felett, mely éppen oly fluidum, mint a víz, úgyszólván a földnek legkülső kérge, egy egész világ él, melynek lényei éppen oly magasan állnak tökéletességben mi fölöttünk, mint mi a tengeri csigák fölött. Holott a tengeri csiga, a planéta ez őslakója a legelső ura a földnek és csillagoknak, szintén igen tökéletes lény, mely eszmél, gondolkodik, érez és alkot oly titokteljes ösztön szerint, melyet még emberi tudomány meg nem oldott. És mégis, e tökéletes lénynek nincs semmi világos fogalma mi felőlünk, amit mi alkotunk, mert látó és halló érzékei tökéletlenül vannak kifejlődve. Ily csigái vagyunk mi a légtengernek, ideragadva annak fenekéhez, s csigabölcsesség tőlünk azt állítani, hogy amit a mi érzékünk meg nem láthat, meg nem foghat, nem szagolhat, nem ízlelhet, az a világ nem létezik. A XX. század egyik feladatává tette egy hatodik érzéket is kifejteni az emberben, mely a légtenger fölötti világot is észlelhetővé tegye a légtenger csigáira nézve.
Szaporodtak vele a kettős életű emberek, kik egy időben két helyen hisznek élni, kik messze eső helyeken történteket itt történőként látnak. Csodalények, akik a földalatti forrásokat megérzik, kikre a rejtett nemes ércek mágneses befolyással vannak. Orvosi tünemények, kik minden emberen keresztüllátnak, mint az üvegen, s megmondják az egész társaságban, kinek mi baja, akik delejezett poharakkal betegeket gyógyítanak, ficamokat helyrevillanyoznak, szemeik tekintetével elaltatnak. Kik magnetizált zongorán játszanak úgy, hogy a hallgatóság mindegyike más dalt hall, amelyet kívánt. Kik láthatatlan kezekkel ismeretes nevek faximiléit íratják le, segítség nélkül a légbe emelkednek, kezük felé tartásával nem hívő embereket hátra görnyedni, önmaguk körül forogni kényszerítenek, halottakat idéznek, a nyitott ablakon át rézsút ki- és berepülnek, médiumok, kik múltat és jövőt felfedeznek."
Máshol ezt írja Jókai:
"Idővel maga a színpad is állandó mágiai mutatványosoknak lesz színhelye, lélekjelenésekkel, változó tájakkal, csodatüneményekkel úgy, hogy templom és színház szerepet cserélnek. A templom lesz az iskola, melyben a közönséget józan filozófiára oktatják, s a színpad a misztériumok kápolnája, hol a földfelettit, a megfoghatatlant állítják eléje."
A clairvoyant látásra vonatkozólag érdekes kis történetet beszél el Jókai "Túl a láthatáron" című könyvében. Midőn édesanyja még leány volt, egyszer egy cigányasszony vetődött a portájukra. Mária - Jókai édesanyja - meg akarta tréfálni a jósnőt.
„- No, hát gyere ide! Nézz a kezembe: asszony vagyok, áldást várok. Fiam lesz-e vagy leányom?
A cigányasszony vigyorogva nézett Máriára.
- Dehogy vagy te asszony, drága kincsem! Más az asszony szeme. Leány vagy te még, vőlegényedre vársz.
- No, hát jövendöld meg, ki lesz a vőlegényem!? Elvesz-e engem az, aki ezt a könyvet csinálta?
Mária ugyanis ez időben aggodalmai csillapítására épp nemes Árvai Jókay József "Erbia" - ját olvasgatta.
A cigányasszony belenézett Mária tenyerébe, s nagy suttogva mondá: A te vőlegényed mostan vitézkedik, de nem hal meg, haza kerül. Hanem azért ez a könyv is megszáll téged: akárhová eldugod, kinő a földből, nagy fa lesz belőle, akinek minden ágán csupa könyv terem majd, annyi, mint a vadkörtefán a vackor.
Mikor a legelső regényemet megírtam, akkor mesélte ezt nekem az édesanyám. Hej, te cigányasszony! Minek volt neked ezt a bolond jóslatot mondani? Az a nagy bolond körtefa még most is minden évben újra meg újra virágzik, s hullatja az átkozott sok vackort."
Pedig dehogy, dehogy is vackor! Inkább értékes élvezetes gyümölcsnek lehetne nevezni Jókai minden művét. De Ő oly nemes szerénységgel, kedves humorral, gazdag tudással és mélységes megérzéssel telt igazi lelki ember volt. Megnyilvánul ez minden munkájában. Pl. "De mi lesz a feltámadás után?" című elbeszélésében mily áhítattal fejti ki Isten létezését:
"Én sem látom a földön túli világot: Istent, szellemeket, de a melegüket érzem. A hiányzó organumot pótolja, kölcsön adja a költészet, a fantázia. (Intuitív ihlet) De látom ezen magas lényeket szellemi tudásommal, látom a napfoltokban és a napfáklyákban, látom az élő természetben, látom a holt természetben, a föld rétegeiben. Maga a tudomány tanúskodik mellettem, hogy itt egy élő erő, egy öntudatos szellem működött, míg ezt a világot megalkotta. És látom Istent a nemezetek történetében, saját hazám feltámasztásában, a legkisebb élő atomig, saját magamig, kit Isten annyiszor kiszabadított nagy veszedelmeimből, bűneim büntetéséből. A veszélyt, bűnt saját emberi akaratom hozta reám, a menekülés, az engesztelés Isten műve volt."
Jókai az úgynevezett bűnöknek, a gonosz helyzeteknek átélését sem tartja szükségtelennek, sőt, áldja úgy a rosszat, mint a jót, mint azt az "Ahol a pénz nem Isten" című regényében olvashatjuk:
"Ne taposd el a kígyót! Hisz ő vezetett fel engem a Mennyországba, ő vette el az én rosszaságomat. Hagyd élve! Én áldom az ő marását."
Lelkes romantikusunk csak egy dolgot tart nagyon kárhozatosnak: Az emberölést és a párbajt, amint azt a "Fekete gyémántok" című regényében ki is fejti:
"Én a párbajt nemcsak bűnnek, de még többnek: Hibának tartom társadalmunkban. Általában minden ügy, ahol a fegyver képezi az istenítéletet, valóságos Istentagadás. A "Te Deum", melyet a győztes fél zeng azért, hogy neki sikerült több embert halomra lőni, mint a vesztesnek, az ég bemocskolása. De a fegyveres igazságtétel még nagyobb hiba a társadalomban, mert itt elöli az igazmondást. Aki nekünk hibáinkat szemünkbe mondja, az nekünk jótevőnk, s a társadalmi szabályok köteleznek bennünket az ilyen jótevőnket megölni."
Mily találóan jellemzi Jókai az ideális embert a "Fekete gyémántok" - ban:
"Termete kicsiny, de karcsú, ideges, erőteljes. Növénnyel él, az állattól nem vesz el mást, mint tejet, a húsételektől irtózik. Azért ruganyosabbak az izmai, tisztább kedélye, sohasem beteg."
És micsoda erős, szinte fatalisztikus hit nyilvánul meg "Mire megvénülünk" című munkájában, melyben mintegy bebizonyítja, hogy őseink által reánk zúdított okok okozata ellen, vagyis a karma törvényei ellen nem lehet dolgoznunk.
Hogy Jókai is hívője volt az újraszületés (a reinkarnáció) tényének, ennek bizonyságául szolgáljon a "Fekete gyémántok" -ból vett kijelentése:
"Ha két szív deleje egymást feltalálta, soha el nem szakad az többé egymástól, nem választja el őket más, csak a halál, s még akkor is, aki előbb meghal, nem költözik el újjászületni társa nélkül a más csillagzatba. Ott marad körülötte, él tovább szíve emlékeiben s a föld delejsugarában, s rá vár, míg az meghal, s együtt mehetnek a közös új hazába."
Hogy miért nem emlékszünk múlt életünkre? Jókai ezt mondja:
„Múltak emlékében, s a jövendők tudásában van a kárhozat fullánkja. Látni mindent, tudni mindent, jóvá nem tehetni semmit. Futni a gondolat elől, és nem menekülni tőle. Örökre hozzáláncolva lenni egy eszméhez, mely irtózattal tölti be a lelket és nem tudni feledni, csak egy percig is elfeledni. Millió és millió lélek forrongna az örökké égő tűzben. Sápadt, vérehagyott arcok, bűneik homlokaikra írva, kiket büntető erőszak kényszerít egymásnak iszonyú vétektudásukat elmondani. Nem beszélve egyébről, mint elkövetett bűntetteikről, nem hallani egyebet, mint a kétségbeesett megbánás szavait. Valóban ez szörnyű volna. Eszerint az emlékezet béklyója lenne az örömteli magasra törésnek.
A másvilágon azonban nincs feledés. S midőn azoknak arcai találkoznak egymással, kik a földön egymást szerették, ártatlannak, szentnek tartották, s most látják itt megalázva, elítélve. Apa és fiú, nő és férj, testvérek, barátok ráismernek egymás arcára, leolvassák róla a le nem törölhető bűnök jegyeit. Futnak egymástól, és ismét találkoznak. A lélek érzi ősi tisztaságát, iszonyodik a bűntől. Nemes iszonyat gyötri annak árnyékától. És mégis viselnie kell a foltokat, amik ráragadtak, és miktől, mint önfekélyeitől, a test önmaga legjobban irtózik.
Mi volna a pokolnak minden kárhozatja, ha az emlékezet örök élete nem volna benne. Örülj szerencsétlen, kit az élet gondolatja bánt, áldd az Istent és féld a halált, mert az életnek álmai vannak, mikor az emlékezet elhagy, de az örök életben nincs felejtés, sem álom, sem szórakozás.”
Befejezésül hadd álljon itt Jókai általános életfelfogása jellemzésére "Ahol a pénz nem Isten" című munkájából vett tízparancsolat:
"Én vagyok a te urad Istened, ki teremtettem a világot és benne a földet, s a földön a lelkes állatot, az embert megszámlálhatatlan idők lefolyása alatt.
Ne legyenek tenéked idegen isteneid énelőttem! Ne csinálj te magadnak bálványokat aranyból és ezüstből emberek képmásával, akiknek neve pénz, hogy azt imádd!
Ne emlegesd az én nevemet hiába? Ne törj az égbe imádságokkal, mert én ismerem a te kívánságaidat, s akaratomat emberi szóra meg nem változtatom. Ha bűnt követsz el, bánd meg és tedd jóvá, mert nem az én haragom büntet meg téged, hanem saját bűnöd. Én nem vagyok az erős bosszúálló Isten, nem büntetem meg az apák bűneit a fiaikban harmadízig, de megjutalmazom a jótetteiket minden nemzetségükben.
A dolgot, a munkát ne tartsd büntetésnek, ne tartsd fáradságnak! Pihenj meg, amikor kifáradtál, s adj pihenőt a te szolgádnak és igavonódnak, ha kifáradt! Ne válogass a napokban, mert minden nap Isten tiszteletére való, s a munkás kéz kedvesebb Isten előtt, mint az összetett kéz!
Ne tagadd meg, s ne sajnáld a szűkölködőktől azt, amiből neked bőséged van, nehogy a lopáshoz folyamodjék, de ételt és italt tégy ki ablakodba, hogy a vándor rátaláljon!
Ne hazudj! Mondd mindig azt, ami igaz! Éles szóval ne sértsél meg senkit!
Ne ölj! Ne végy fegyvert a kezedbe, s ne adj fegyvert a te szolgáid kezébe, hogy azzal embert öljenek, akinek isten adta az életet és a lelket! Ha valaki megbántott, haragodban bosszút ne állj rajta: bízd a lelkiismeretére, hogy az büntesse meg olyan sebekkel, amik belül véreznek!"
Jókai munkáiba, jobban mondva lelki világába elmélyedve, mind világosabbá válik előttünk, hogy mélységes intuitív megérzéseivel a misztikus életfelfogás híve volt.
Jókai a mi hitvallásunk igazi apostola, kinek lelkében a mi magyar lelkünk, a mi életfelfogásunk, kinek szívében a mi magyar hitünk élt. Az ő műveit olvasva megismerhetjük a magyar pszichét a maga egész nagyságos, szentséges és szomorú mivoltában. Kikristályosodhat bennünk a büszke, bánatos megérzése fajunknak. Nap voltunk, mely fönt ünnepelt az égen fényes, büszke pompával. És miként a napnak sugara sokszínű, úgy a mi vérünk is sokfajta nemzetségből eredő. Zenekar vagyunk, sok hangszerű zenekar, melyben Kelet-Európa minden nemzetének vére – hangszere – játszik. Szivárvány vagyunk, mely tündökölt, gyönyörködtetett, s elvonulóban van. Sugaraink szétszóródtak, s elvesznek a messzeségbe, véreink elszéledtek a nagyvilágban.
A nemzetekkel is úgy tesz Isten, mint az emberekkel: Előbb az anyagiakban, erőben, kincsekben gazdaggá, naggyá teszi őket. Kedvez nekik, mint a gyermekeknek a jó atya. Aztán sorba leszedi róluk ékességeiket, elveszi anyagi erejüket, hogy a szenvedések által lélekben erősítse és gazdagítsa őket. Anyagiakban megöli, lélekben pedig feltámasztja, s akkor elszakítja az otthontól, és kidobja a nagy idegenbe. Vagy otthon hagyja őket, és idegenekkel veszi körül. Szent, misztikus folyamat ez, a tűzkeresztség ideje, amikor egy emberben, egy fajban, egy nemzetben az isteni szikra Istenné gyullad, hogy sokaknak világítson, sokakat melegítsen.
Jellemző, hogy az igazán nagy írók és művészek kevés kivétellel, mind hajlanak az okkultizmus és a miszticizmus felé. (Dante, Goethe, Richard Wagner, Walt Witthmann, Maeterlinck) Azért, mert fejlettebb, mélyebbre látóbb lángelmék lévén, bensőjükben már föltámadt a nagy misztériumok sejtése. Közeledvén az örök bölcsesség és igazság forrásához, az intuíció által már hallják annak mennyei szózatát. Kutatva keresik a "Legnagyobb"-hoz, a "Legmélyebb"-hez, a "Leggyönyörűségesebb"-hez vezető utat. S miközben vágyva kutatnak, mind bensőbb, mind hangosabb lesz bennük az ihlet, az igazi zsenialitás szava, s így lassanként mind jobban és jobban megtanulnak olvasni a rejtelmes világproblémák szent életkönyvében, melyből az emberiség lánglelkű tanítói mindenkoron merítették soha el nem hervadó tudásukat és bölcsességüket.
A cikket átdolgozta Benedek Emília
benedekemi65@gmail.com
Artemisz Önismereti Műhely
Tel: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu
