<< vissza az előző oldalra

Benső életünk némely nehézségéről

Szlemenics Mária előadása Annie Besant azonos című írása alapján a spiritualitásra törekvő ember lelki problémáiról. 
Elhangzott a Magyar Teozófiai Társulat 1916. október 27-i ülésén.

A kivonatot készítette Benedek Emília.

Mindannyian azon fáradunk, hogy spirituálisabb életet éljünk

E munka közben sokszor a legkülönösebb lelki nehézségekbe ütközünk. Mi magunk jelöltük ki az utat, melyen járni akarunk, és tényleg vannak idők, amikor simán és akadály nélkül megjárjuk. Jönnek azonban olyan időszakok, melyekben az ember kitűzött célját tisztán látja, kijelölt útját is látja, és mégis mit tesz? Eszményének hidegen tekint a szemébe, és teljesen mást csinál, mint amit tennie kellene. Ha igazán akarnánk, akkor sikerülne. A hiba tehát akaratunkban van. Az akarathiány a legnagyobb akadály. Mindannyian tudjuk, hogyan kellene testeinket tisztítani, tudjuk, hogy ez szükséges munka spirituálisabb élet elérésére, de akaratunk nem elég erős arra, hogy megtegyük. A nehézség a benső emberben van.
A külső akadályokat majdnem mindig le lehet győzni, ha az ember igazán akarja Sokszor nincsenek is külső akadályok. Buzgalmunk csökken, eszményünk halványodik. Eszményünk azonban nem veszít erejéből, hanem mi veszítettünk erőnkből, odaadásunkból.

Annie Besant a következő kérdéseket veti fel 

Miért nem akarom én, mint eszes lény, mindig azt, amiről tudom, hogy jó, és hogy a boldogsághoz vezet? Mit kell tennem, hogy akarjam azt, amiről meg vagyok győződve, hogy számomra, valamint a világnak is a legjobb? Azért nem akarjuk, mert öntudatunk az asztrális, és nem a mentális testben működik. Hogy pedig akarjuk azt, amiről tudjuk, hogy jó, öntudatunkat az asztrális testből a mentális testünkbe kell áthelyeznünk. Ha lelki életünket megfigyeljük, akkor egy egész csomó „én”-nel találkozunk. Több hang szólal meg bennünk, melyek látszólag mind „én”-ünkből jönnek. Mindamellett öntudatunk mégiscsak egy. Azért látszik többnek, mert a külső világban különféle közvetítők által nyilvánul meg. E közvetítők a különféle testek. Ezek úgyszólván színezik az öntudatot. Minél tökéletlenebb a test, amelyben működik, annál inkább eltorzul az öntudat, annál kevésbé látjuk Isteni eredetét. A forma tehát óriási hatással van az öntudat megnyilvánulására. Az öntudat a szerint változik, hogy a fizikai, asztrális, mentális, kauzális vagy buddhikus testben működik. Minden alkalommal az illető test, mint „én” szólal meg. Abban a mértékben, melyben az Én fejlődik, felismeri, hogy testei csak lakóhelyei, eszközei. Önmagában ismeri fel az életet, nem a formában, önmagában találja meg a boldogságot, nem a vágyak, kívánságok kielégítésében, önmagában leli meg a tudást.

H.P.Blavatsky azt mondja, hogy ma még a legtöbb ember öntudatának központja az asztrális test

Ezen a fokon még nincs belső konfliktus. Több „én” itt nincs jelen. Az ember azt teszi, ami neki kellemes, mással nem törődik. Azután jön a több „Én”-nek az ideje. Itt már van konfliktus, mert több öntudat-központ létesült. Az öntudat a mentális testen át is működik. A mentális test az „Én”-nek jobb eszköze, mint az asztrális. Állandó küzdelem van. Az intellektus vagy legyőzi az érzéki kívánságokat, vagy pedig ők győzedelmeskednek fölötte. Felsőbb „Én”-ünk megmutatja nekünk jövőnket, békességet, boldogságot mutat, mint végcélt. Azt mondja, hogy hamar elérhetjük, ha így vagy úgy élünk, gondolkozunk. Mi azonban sokszor nem fogadunk szót, mert nem akarunk. Ha megráznánk benső emberünket, hogy parancsoljon a külsőnek, és ha az igazán kezd akarni parancsolni, külső emberünk tüstént szót fogad. Hányszor gördítünk mi magunk akadályokat utunkba, melyek jó időre elfedik a célt előlünk. Görcsösen ragaszkodunk hozzájuk, nem bocsátjuk el őket, pedig kezdettől fogva tudjuk, hogy nem haladhatunk előre, ha kínnal és vérző szívvel nem távolítjuk el őket utunkból. Ha végre eltávolítottuk, és megint látjuk a célt, akkor eszméletre térünk, s belátjuk, hogy helytelenül cselekedtünk.

Mik lehetnek ilyen akadályok? 

Sokszor a legnemesebb érzelmek, ha akaratunk nem uralkodik rajtuk. Még a részvét, barátság és szeretet is okozhatnak bajt, megronthatják azt, akinek szenteljük, ha a jellem legmagasztosabb eszménye nem tisztította, nem szentelte meg őket. A szeretet sokszor igazságtalanná tesz bennünket. Annyira elvakíthat, hogy a szeretett lény hibáit nem látjuk még akkor sem, mikor szent kötelességünk kívánná, hogy segítségére legyünk, hogy hibájától megszabaduljon. Hányszor lesz önző az, akit önzetlen szeretettel árasztunk el. Ilyen szeretet csak árt. Ilyen szeretet valósággal nemcsak átok az illetőre, hanem az egész emberiségre, mert általa az önzést tápláljuk, ami ellen küzdenünk kellene, ha az embert, mint egyént, és mint az emberiség tagját emelni akarjuk.
Ugyanaz áll a barátságunkra, részvétünkre. Ne csak szívünk, hanem eszünk is szólaljon meg. Célunktól is távol tarthatnak a szép, nemes érzelmek. Ez furcsán hangzik, de igaz. Vegyük példának okáért a tiszta, önfeláldozó, baráti szeretetet. Vannak életünkben olyan idők, mikor valakit nagyon szeretünk. Sokat gondolunk rá, sok időt töltünk társaságában, szent kötelességünknek tartjuk neki segíteni, útjából minden nehézséget elhárítani. Spirituális életünk, a vállalt munka ez alatt és e miatt szünetel. Ott áll az akadály köztünk és spirituális célunk között. Akadálya azért van, mert szeretetünk főképp az asztrális testben központosult, s át kell helyeznünk a mentális testünkbe.

Sok spirituális pályára készülő állandóan elégedetlen önmagával

Végezzünk mindent a tőlünk telhető legjobb módon. Ha elvégeztük, ne törődjünk többé vele. Ha valami rosszul sikerült, ha nem értük el vele a kívánt célt, akkor kereshetjük a hiba okát, hogy tanulságot vonjunk belőle a jelenre, a jövőre, de a világért se búsuljunk miatta, szemrehányásokkal ne illessük magunkat! Mindenki tudja, hogy egy elgondolt gondolaton, kimondott szón, vagy véghezvitt tetten változtatni nem lehet. Ami megtörtént, az örökre megtörtént, az a természet könyvébe örök betűkkel fel van jegyezve, azt kitörölni nem lehet. Pedig hány ember vesztegeti el idejét, pazarolja erejét, rontja idegrendszerét azzal, hogy szemrehányásokkal illeti önmagát. Azonban semmit sem nyerünk, ha megtörtént dolgokon búsulunk. Ha cselekedeteink eredménye sajnálatos is, meg nem történtté nem tehetjük. Szemrehányás, bánat közben a múltban élünk, és elmulasztjuk a jelent hasznos munkára fordítani, tehát súlyosbítjuk tévedésünket, hibánkat. A bánatnak ne adjunk helyet, helyettesítsük erős fogadással a jelenre és a jövőre. Asztrális testünk szereti a bánat és szemrehányás erős vibrációit. Intellektusunk ne engedje meg őket.
Lelki életünk magasabb perceiben olyan gyönyörű határozatokra jutunk, nagyszerű terveket szövünk, ha pedig a mindennapi életben végre akarjuk hajtani őket, akkor hiányzik az akarat. Már nem akarjuk megvalósítani. Hát nem szörnyű ez? Nem. „Én”-ünk nem fejlődhet máról holnapra gyermekből férfivá.

Gyorsíthatjuk fejlődésünket, ha akarjuk

Akaratunk erős volta természetesen múltunktól is függ. Az bizonyos, hogy idővel fejlődnünk kell, ez természeti törvény. Fejlődésünk gyorsítása céljából első és legszükségesebb lépésünk tisztába jönni azzal, hogy az asztrális test nem mi vagyunk, hogy ez öntudatunknak csak eszköze. Értékes eszköz, de sokszor rosszul kezeljük. A kívánság, az érzés bennünk a mozgatóerő, és mindig a gondolat és tett között áll. Az intellektus lát, de nem ösztönöz cselekvésre. Kívánságok, és érzelmek nélküli ember csak néző szerepet játszhatna az életben. Az Én-nek már a legmagasabb erők birtokában kell lennie, mikor a kívánságra és az érzelmekre már nincs szüksége. A spirituális életet élőnek meg kell tanulnia, hogyan használja őket, nehogy ők használják őt. Kívánjuk a legmagasztosabbat, a legnemesebbet, mert ilyen kívánság híján nem haladhatunk előre. Kívánságunkat eszerint nem kell kiirtani, hanem csak irányítani.

Az összes érzelmek közül ápoljuk főleg a szeretetet! 

Minden segítségünkre szoruló emberben lássuk azt, ki azért keresztezte utunkat, hogy szeretetünket kimutathassuk. Ez sok esetben nehezebb, mint a szeretet hangoztatása, itt már nagyobb mennyiségű akaratra van szükségünk. Igen szépen hangzik jelszavunk – „az emberiség szolgálatába álltunk.” Emellett azonban sokszor a közelünkben levő, segítségre szoruló embernek sem szolgálunk. A szótól a tettig néha hosszú az út, sőt mennél több a szó, annál ritkábban érik meg a tett. Odaadásunk fejlesztésére hasznos olyan könyvek olvasása, melyek magasztos eszményképet tárnak elénk, mint pl. A csend hangja, Világosság az ösvényen, Krisztus követése, a Bhagavad Gitá, A Mester lábainál. Igen ajánlatos minden reggel a fent említett könyvek egyikéből-másikából egy mondatot elolvasni és a nap folyamán emlékezetünkben tartani. Ez által olyan mentális légkört teremtünk magunk körül, mely nemcsak reánk, de a velünk érintkezőkre is áldásos hatással van.

A spirituális életet élők legizgalmasabb, legborzasztóbb nehézségeinek egyike a nagy emocionális változás

Boldogságérzet, lehangoltság váltakoznak egymással. Alig ismerünk magunkra. Az, aki talán évtizedeken át szép, harmonikus lelki életet élt, aki egyensúlyát alig vagy ritkán veszítette el, ma víg, holnap lehangolt, ma szellemes, holnap untató, ma eszményéért rajong, holnap rá se gondol. A meditációban ugyanezekkel találkozik.
A leggyötrőbb, hogy lelki világunknak ezt nem tudjuk megokolni. Többé nem értjük meg magunkat. Az a teljes tehetetlenség, melyet e ténnyel szemben érzünk, megfoszt minden lelki erőnktől. Nem tudjuk miért, és mikor jön reánk ilyen állapot. Semmiféle óvintézkedést nem tehetünk ellene. Aki már átélte, csak az tudja, hogy milyen. Ha valamit megértünk, megokolhatunk, akkor korántsem szenvedünk miatta olyan erősen, mintha egyáltalán nem értjük. Hangulataink megbízhatatlan volta megijeszt bennünket, és fájdalommal látjuk, hogy még messze vagyunk attól a lelki egyensúlytól, mely a jógit jellemzi.
Ha úgy érezzük, hogy az élet lassanként kivesz lelkünkből és itt állunk üres szívvel, könnyes szemmel, ha mindent elveszítettünk, ami nemrég lelkesített, akkor se csüggedjünk, hanem mondjuk magunkban: „El fog múlni ez is, visszatér az élet és a világosság, és a régi szeretet újra fellángol szívemben”. Az emocionális változásokat figyelemre sem kellene méltatni, mert spirituális életünkben nincs semmi jelentőségük.

Meg kell találnunk lelki egyensúlyunkat!

Minél jobban kiestünk súlypontunkból, annál nehezebb lesz az egyensúlyt helyreállítanunk. Néha csak egy könyv, sőt egy gondolat, egy szó elégséges erre. Ha helyreállítottuk az egyensúlyt, akkor lássunk hozzá, hogy mentális támaszpontunkat nagyobbítsuk, s hogy erősebben álljunk a biztos talajon. Látni fogjuk, hogy a következő alkalommal azonnal megtörik rajtunk egy olyan emócióhullám ereje, mely a múltban kénye-kedve szerint ragadott magával. Pozitív alapot kell találnunk, azt azonban csakis a mentális síkon találhatjuk meg. Paradoxonnak látszik ez az állítás, mégsem az. Aki a pozitív alapot a fizikai síkon keresi, az még nagyon távol van attól, hogy lelki egyensúlyát megtalálja, vagy biztosítsa. Ha lelki egyensúlyunk helyreállt, akkor boldog megelégedéssel látjuk, hogy spirituális életünkből semmit sem veszítettünk, sőt sokszor még mi vagyunk a nyertesek. A boldogság és lehangoltság váltakozásai a ritmus törvényébe tartoznak, mely az univerzumban mindenütt észlelhető. Mindazok, akik a spirituális életben tapasztalatokat szereztek, tudják, hogy az imént felsoroltak igen gyakori tények. A szenvedés és öröm váltakozik. Ez az állapot nemcsak nálunk fordul elő, hanem másoknál is, kiknek ugyanolyan törekvéseik voltak, mint nekünk.

Vannak életünkben olyan idők, amikor nagy spirituális megvilágosításban részesülünk

Simán megy minden, mély és benső békét, boldogságot érzünk. Az ilyen állapot néha nagy veszélyeket rejt magában. Nagy boldogságunk közepette, s a nagy biztosság érzete folytán megfeledkezünk alsóbb természetünkről, s a benne maradt csírák növésnek indulnak. Ilyenkor jó visszaemlékezni a sötétebb napokra. Nincsen állandó összefüggés fejlődésünk haladása és érzelmeink között. Olyankor, mikor kötelességeinket simán és könnyen, a lehető legkellemesebb kedélyállapotban végezzük, még nincs feltétlen haladásról szó. Viszont távolról sem jelent hanyatlást, mikor munkánk elé folyton külső és belső nehézségek gördülnek. Ezek a változó kedélyhangulatok az élet leckéi közé tartoznak. Általuk tanuljuk meg felismerni az „Én” és „nem-Én” közötti különbséget. Ha sikerül az emóció fölé helyezkednünk, akkor már nyertünk, mert akkor rajtunk kívül állónak fogjuk találni. Beáll majd az idő, mikor sem boldogság, sem a levertség nem lesz képes lelki egyensúlyunkat megzavarni. Így azután lassanként felemelkedünk az öntudat alsóbb fokai fölé és elnyerjük azt a lelki egyensúlyt, melyet jógának nevezünk. Ekkor a törvényt már nemcsak elméletből, hanem tapasztalatból is ismerjük, és az „Én” békéje fokozatosan megvalósul bennünk. Spirituális fejlődésünk egyik legbiztosabb próbaköve az, hogy hogyan éljük át a lelki szárazság időszakait, és hogy milyen a magatartásunk, ha újra meglep. A nehéz időkre rendszerint igen boldog idők következnek. Az ember nem tudja, hogy miért olyan végtelen boldog, de tudja, hogy ehhez hasonló boldogságot, ami ennyire boldoggá tette személyiségét, soha semmi nem okozott neki. Az ilyen boldogság spirituális boldogság és távol áll minden emocionális boldogságtól.

Másik nehézség kötelességeink helyes megválasztása

Aki elhatározta, hogy spirituális életet akar élni, az olyan kötelességeket vállalt, melyekkel segíteni akar másoknak, melyekkel mások fejlődését elő akarja mozdítani. Ilyen munka sok embernek adhat lelki táplálékot, segítséget. Ezt sokszor félretesszük, mikor azt hisszük, hogy kötelességünk egész időnket rokonunknak vagy barátunknak szentelni. A spirituális életet élőnek mindenek előtt szem előtt kell tartania, hogy ígért-e valamit, vállalt-e kötelességeket vagy sem. Ha szabad akaratból spirituális fogadalmat tesz, ezt éppen olyan kevésbé szegheti meg, mint embernek tett fogadalmat.
Ezért fontos minden ígéret előtt alaposan meggondolni, hogy annyira szabadok és függetlenek vagyunk-e, hogy megtarthatjuk. Inkább semmit se vállaljunk, nehogy szószegőkké legyünk. Legtöbbször emócióink hatása alatt vállalunk új kötelességeket, amiért azután az előbb vállaltakat elhanyagoljuk. Emócióinktól vezetve még az is megtörténhet, hogy más valakinek kötelességét végezzük, és így megfosztottuk az illetőt annak teljesítésétől. Nemcsak magunknak okoztunk ezzel kárt, hanem másnak is. Mint mindennél, úgy a kötelességek megválasztásánál is ne az emóció, ne asztrális öntudatunk, hanem mentális öntudatunk szavára hallgassunk. Használjuk ítélő képességünket, mert e nélkül nem ismerhetjük fel igazi kötelességeinket.

Gyakori nehézség az idő illúziója

A spirituális életet élni akarók közül sokan azt kérdik: „Mennyire fogok jutni ebben az életben? Vajon mit fogok elérni?” Aki önmagával még ennyire törődik, az távol áll a spiritualitástól, melyre pályázik. Aki igazán spirituális életet él, annak mindegy, hogy mikor ér el ő valamit, annak az a fő gondja, hogy hogyan segíthet másokon. Továbbá tudja, hogy „ez az élet” csakis az örök életnek egy pillanata – mert valóban csak egy élet van, egy hosszú, örökké tartó élet. Sokan azt hiszik, talán túl öregek ahhoz, hogy megváltoztassák eddigi világnézetüket. „Majd, ha újra visszajövünk!” Ráérnek, hisz rengeteg idő áll előttük, de azt hiszem, a szellemi élet megkezdéséhez az ember nem lehet túl vén, és mindig jó, ha valami cél felé az első lépést minél előbb megtesszük. Ha akarunk, új életet kezdhetünk. Az „Én” nem ismer életkort, nem ismer időt. Bár úgy látszik, mintha az időtől függnénk, mégis függetlenek vagyunk tőle, mert nem érintheti azt, ami bennünk örökkévaló. Minél inkább közeledünk örök Énünk felé, annál átlátszóbbakká válnak számunkra az idő korlátai, míg végre teljesen eltűnnek. Mi magunk nem vénülünk soha, csak a különféle köntöseink kopnak meg és foszlanak le rólunk. Ha alsóbb énünk, mely tévesen azonosította magát köntöseivel, mindezt belátja, akkor az örökkévalóság nyugalmától és erejétől áthatva erőt és nyugalmat nyer, és így legyőzi a nagy szemfényvesztőt, az időt.

Még sok más nehézsége lesz a spirituális életet élőnek, mert ő maga is kihívja karmáját

Ha az ember meg van győződve arról, hogy nincs igazságtalanság, hogy minden őt érő bajnak, szomorúságnak csakis ő az okozója, akkor nyugodtan visel el mindent, amit a karma reá mér. Addig, amíg az öntudatunk az asztrális testben működik, természetesen még nem helyezkedhetünk erre az álláspontra. Minél inkább sikerül öntudatunkat a mentális sík felsőbb szféráiba emelnünk, annál szilárdabb lesz bennünk ez a meggyőződés. Ha pedig már ennyire jutottunk, nemcsak elméletben, s nemcsak olyankor, mikor más szenved, hanem olyankor is, amikor mi vagyunk nyakig benne, mikor saját szívünket marcangolja a fájdalom, akkor leraktuk annak a nagy önmegadásnak és lemondásnak az alapköveit, melyre oly nagy szükségünk van a spirituális élet gyakran megismétlődő sötét óráiban. A részrehajlást nem ismerő törvénybe vetett teljes bizalom a legsúlyosabb körülmények között is sikeresen meg fogja nyugtatni szenvedő és gyakran lázongó alsóbb természetünket. Ha még hiányzik belőlünk a törvény iránti nagy bizalom, biztos, hogy előbb-utóbb megjön. A fejlődéssel meg kell jönnie! Meg kell jönnie mindennek, hiszen tökéletességre vagyunk hivatva. És a tökéletesség csíráit már észlelhetjük lelkünkben.

Az a szív, 

mely már ma néhány embert mélyen és igazán önzetlenül tud szeretni, évmilliók múlva képes lesz folyton növekedő szeretetével az egész mindenséget szívébe zárni.

Az az intellektus, 

mely ma arra képes, hogy egy-két igazságot felfogjon, évmilliók múlva mindent fog tudni, minden igazság részesévé válik.

Az az akarat, 

mely ma még csak elvétve akarja a jót, egy nap csakis a jót, a nemeset fogja akarni.

És ha ez bekövetkezik, akkor az ember, aki most már spirituális ember, elérte a fejlődés azon magas fokát, melyen öntudata egyetlen egy „Én”-ben összpontosul, melyen egy „Én” szólal meg benne. Az „Én” legyőzte az anyagot. Az alsóbb síkokban folytatott élet és a szenvedések retortájában megtisztult Én győzedelmeskedett az anyag felett.
Az ember most többé nem ezer sebből vérző, csüggedt harcos, hanem örök törvények öntudatos és fáradhatatlan munkása. Minden kétely és szenvedés fölött áll, szíve azonban mégis mélyen érzi összes testvéreinek szenvedéseit, küzdő lelkünk kételyeit és segítő keze megtalál minden segítségre szoruló teremtményt.


A kivonatot készítette Benedek Emília
benedekemi65@gmail.com

Artemisz Önismereti Műhely 

Tel: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu