<< vissza az előző oldalra

Spirituális élet a világi ember számára

Miképpen lehet életünket a szellemiség szolgálatába helyezni, megakadályozni, hogy a világias dolgok leigázzák szellemünket?
Annie Besant írása, mely megjelent a Teozófia folyóirat 1912. márciusi számában.

Komoly, gondolkodó, törekvő emberek ajkáról halljuk e panaszt

„Többet tehetnék fejlődésem érdekében, ha életkörülményeim mások volnának. Ha annyi gondom és feladatom nem volna, ha nem kellene világi dolgokkal annyit vesződnöm, akkor tudnék spirituális életet élni.”
Ez azonban nem igaz. Nincs ugyanis körülmény, mely a spirituális élet kifejtését létrehozni, vagy azt megakadályozni képes volna. A spiritualitás független a környezettől. Csupán attól függ, hogy az ember az élettel szemben milyen álláspontot foglal el. Miképpen lehet életünket a szellemiség szolgálatába helyezni, megakadályozni, hogy a világias dolgok leigázzák szellemünket?

Az ember az anyagiság és szellemiség viszonyát fölfogni nem képes, ezeket elválasztja egymástól, és mint ellentéteket tekinti

A világ és a szellem életét úgy tekinti, mint két vetélytársat, melyeknek működése ellentétes. Az materiális környezet kényszere, a fizikai kísértések állandó csábítása, és az agynak a fizikai gondokkal való megterhelése azt a látszatot keltik, mintha a lelki élet valami nem létező, egészen irreális dolog volna. A világi dolgok ez esetben, mint egyedüli valóságok tűnnek fel, s nekünk alkalmazni kell valami alkímia-vagy mágiafélét, hogy a világ irreális életét fölismerjük és ráeszméljünk, hogy a szellem élete voltaképpen az egyetlen realitás. Ha ennek megismerésére képesek vagyunk, akkor azt látjuk, hogy ez a szellemi valóság megnyilvánul a világi életben. Hányszor vonták kétségbe a spirituális élet lehetőségét a világi életben. Minden országban, minden vallásban, a világtörténet minden szakaszában felmerült e kérdés. S a felelet mindig tagadó volt. A világi ember nem folytathat spirituális életet! Ez a felelet hangzik az egyiptomi pusztaságból, az indiai őserdőkből, a római katolikus államok szerzetes- és apácaklastromaiból. Mindenhol, ahol az ember az Istent kereste, ugyanaz a felfogás volt elterjedve. Éppen ezért, aki spirituális életet akart élni, menekült az emberektől. Ha csakugyan menekülnünk kell az emberi társadalomból, hogy Istent megismerhessük, és spirituális életet élhessünk, akkor legtöbbünk számára tényleg lehetetlen ez az életforma. Körülményeink folytán a világhoz vagyunk kapcsolva, és kénytelenek vagyunk alkalmazkodni életünk feltételeihez.

Manapság kevésbé gondolunk az őserdőbe, sivatagba, barlangba vagy kolostorba való visszavonulásra, de meg vagyunk győződve arról, hogy a vallásos és a világi élet egymástól különböző és ennél fogva elválasztandó

E gondolatunk nyer kifejezést, amikor különbséget teszünk szent és profán között. A vasárnapról, mint az Isten napjáról emlékezünk meg, mintha nem volna minden nap az Istenség szempontjából egyenlő. Az egyik napot az Úr napjának nevezni annyit tesz, mint a többit tőle elvonni, és így a hét hat napját a szellemi élettől megfosztani, és csak a hetediket a spirituális élet számára fönntartani. A mindennapi gondolkodás helytelenül különböztet meg szent és profán történetet, vallásos és világi nevelést. Hamis irányban befolyásolja a közvéleményt ily módon, s a szellemről és világról hamis nézetet szuggerál.

A valóságban a szellem az élet, a külvilág pedig a forma

A világ Isten gondolati hatalmának eredménye, kifejezése az isteni gondolatnak. Minden hasznos ténykedésünk a felsőbb isteni ténykedés formai megnyilvánulása. Isten mozgatja a világ kerekeit. Az emberek az ő kezei csupán, melyek a kerekek küllőit fogják. A világon minden teljesített munka Isten munkája. Minden isteni tevékenység, s helytelen azt világi vagy profán jelzővel illetni. A kereskedő az irodájában vagy a boltjában éppen úgy isteni tevékenységet végez, mint az orvos a kórházban, mint a pap a templomban. Amíg ezt világosan be nem látjuk, addig a világot alacsonyabb szempontból tekintjük. Míg nem vesszük észre, hogy mindenütt és mindenben csak egy élet létezik, s minden dolog ezen egy életben gyökerezik, mindaddig mi vagyunk állásfoglalásunkban profánok. Mi vagyunk vakok, mert nem látjuk az összes dolgokban megnyilvánuló egyetlen boldogító életet. A teremtett világ isteni eredetű, s ha ezt fölfogjuk, akkor megértjük az Istenség eszméjének lényegét. Ha igaz, hogy az Isten mindenütt és mindenben benne van, akkor egyaránt föltalálható a piacon és a sivatagban, az irodában és az őserdőben, a forgalmas utcán és a magányos barlangban. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy nem könnyebb az isteni lényeget a hófedte hatalmas hegyek fenségében, az erdő nagyszerű zsibongásában, vagy egy rejtett berek titokzatos mélyében fölismerni, amely helyeken úgy érezzük, mintha a természet közvetlenül értő hangon szólna hozzánk. Ott tisztábban hallunk, mint a világ zajában, ez azonban csak azért van, mert az isteni hang itt elnémul. A mi gyöngeségünk, hogy a lárma, a forgalmas városi élet süketté tesz azon hanggal szemben, mely állandóan szól hozzánk. Ha spirituálisabbak volnánk, akkor az istenséget éppúgy észlelnénk a legforgalmasabb utca tolongásában, mint a legfenségesebb természeti látvány közepette, a hegyvidék magányában, vagy a csillagos éjjeli mennybolt varázsában. Amit mindenek előtt föl kellene ismernünk, hogy szemeink tökéletlensége folytán észleleteink is tökéletlenek.

Mily feltételek mellett élhet a világi ember spirituális életet?

Miért vesznek körül bennünket mindenfelől olyan dolgok, melyek vonzanak, melyeket birtokolni szeretnénk? Sokszor leküzdhetetlen vágyat érzünk a dolgok megszerzésére. Ugyanazon célból, amiért az anya, aki gyermekét járni tanítja, eléje kedves játékszerét tartja, ami által benne az a kívánság fog felébredni, hogy a játékhoz közelebb jusson, s azt megfoghassa. A gyermek meg fogja kísérelni e célból lábait segítségül venni. Kezdetben elesik, majd ismét felkel. Meg fogja magát erőltetni, hogy a játékszert elérje. Iparkodni fog járni. Nyilvánvaló, hogy a vágy értéke nem a játékszer birtoklásában rejlik, (melyet később elront, majd eldob, végül valami új tárgy után fog vágyódni), hanem abban, hogy a vágy új irányú működésre fogja késztetni. A gondos anyai szív, mely azzal nevel bennünket, hogy valamely vonzó tárgyat tart elénk, kiváltja úgyszólván belőlünk a bensőnkben szunnyadó erőket azáltal, hogy erőink megfeszítésére késztet, mely nélkül e belső erők kifelé nem nyilatkozhatnának meg. Az élet számtalan játékszere, hiábavalósága csábít minket. És mi megerőltetjük magunkat, hogy a hiábavalóságot bírhassuk, s amidőn végül a miénk, akkor a ragyogó tárgy egyszerre semmivé válik. A díj, mely annyira kívánatosnak látszott, vonzó erejét veszíti, értéktelen lesz, s kívánságunk ismét más dologra fog irányulni.

Íme ez fejlődésünknek története. A hatás mindig saját bensőnkben észlelhető. Minden alkalommal erőszaporulat áll be.

Valamely benső, szunnyadó érzésünk cselekvő, hatóerővé változott. Így haladunk a fejlődés útján feljebb és feljebb. Az isteni terv nagyszerűségét csak akkor fogjuk tudni méltányolni, ha elfogadjuk a reinkarnáció tényét, és bízunk a szerzett tapasztalatok megmaradásában. Már egy rövid élet határain belül is beláthatjuk, hogy a küzdelem a mi nyereségünk, nem pedig az elért siker. A küzdelem díja az erőben van, melyet szereztünk. Amint ezt Carpenter kifejezi: „Minden elviselt testi szenvedés erővé változik, mely később szolgálatomra lesz.”
Egyetlen életben is fölismerhetjük e tényt. A bölcső és a koporsó közt eltelő rövid időn belül is észlelhetjük az akció és reakció eme törvényét. Nem a külső javak elnyerése folytán fejlődünk, hanem a belső erőkifejtés révén, mely a siker eléréséhez szükséges. Gyakori, hogy hosszas tapasztalatszerzés után a dolgok mindinkább vesztik csábító hatásukat. Ennek legközelebbi eredménye az volna, hogy az ember fölhagyjon a további erőfeszítéssel, ami azonban teljes stagnálást vonna maga után.

Amint a külső világ jelenségei és tárgyai az ember előtt már kevésbé értékesek, akkor elérkezett az ideje a spirituális élet ápolásának. Nem a cselekvés jutalmazásaként, hanem azért, mert ez a kötelességünk.

Tegyük fel, hogy olyan emberrel van dolgunk, aki nagy vagyont szerzett, akinek szemei előtt mindig ez az egy cél lebegett: pénz, pénz, pénz. Hogyan alakul ennek az embernek az élete? Mindent e célnak fog alárendelni. Így elsősorban kell, hogy a testi vágyait fékezze, mert ha a test parancsolna neki, akkor elköltené azt a pénzt, melyet nagy megerőltetéssel szerzett. Teste javára kénytelen volna túl sok pénzt áldozni, pedig gyűjtenie kell, hogy vagyonra tehessen szert. Így első feladata lesz emberünknek teste felett való uralmát megszerezni: megtanítani kényelmetlenségek, kellemetlenségek elviselésére, mértékletességre. Az ilyen ember nem fog habozni a választással pihenés és munka között, ha arról van szó, hogy valami jó üzlethez juthasson. Kénytelen lesz pénz után sóvárgó hatalmát teste fölött állandóan gyakorolni, amíg testi vágyai uralmukat vesztik, s fizikuma, mint engedelmes szolga, az agy parancsának feltétlenül engedelmeskedik.
A legelső dolog tehát az, hogy testén uralkodni tanuljon.

Ezután meg kell tanulnia gondolatait rendbe szedni, összefogni

Ha gondolatait koncentrálni nem képes, üzlettársai legyőzik. Lehetetlen, hogy sikerrel működjön, ha elméje mindenfelé kóborol, ha jellemében határozatlan. Ma ezt a tervet mérlegeli, holnap amazt, céltudat és következetesség nélkül. A cél, melyet elérni vágyik, arra tanítja, hogy gondolatait koncentrálni, egy pontra irányítani szükséges. Elméje élesedik, erősbödik. Nem csak testén tanult uralkodni, hanem ura lett gondolatainak is.

Nyert-e még valamit? Erős akaratra tett szert

Csak erős akarattal lehet győzni ilyen küzdelemben. Végül e fegyelmezett testű és gondolkodású ember el fogja érni egyetlen vágyát, és gazdag lesz. Mi fog történni később? Rá fog jönni, hogy mindez még nem a boldogság, hogy csak egy teste van, melyet ruházhat, csak egy szája, mellyel ehet, hogy szükségleteit nem szaporíthatja olyan mértékben, mint vagyonát, hogy hatalma, mellyel örömet szerezhet önmagának, nagyon is korlátolt. Pénze inkább terhére lesz, mint örömére. A szerencse érzése, mely benne a pénz megszerzése alkalmával támadt, mindinkább elmosódik. Hamar megelégeli a birtoklást. A pénz haszontalan aranyhalmazzá válik, mely inkább lidércnyomásként fog nehezedni rá, semmint hogy örömet okozzon.

Mi fogja emberünket a spiritualitás felé vonzani?

Az, ha a mostani, vagy valamelyik következő életében meggyőződik arról, hogy a gyűjtött kincshalmaz értéktelen, s ennél sokkal maradandóbb becsű például az emberiségnek tett szolgálat. Az, ha belső meggyőződésévé válik annak megismerése, hogy az életnek értéke csak akkor van, ha azt, mint a világot fenntartó egyetlen nagy élet részének tekintjük. Ekkor az a hatalom, melyet teste, gondolatai és akarata fölött szerzett, a spirituális világban óriássá fogja őt tenni. Nem kell tehát e tulajdonságokat levetkeznie. Csak önzését kell leküzdenie, embertársai nyomorúságával szemben való közömbösségét, mellyel testvéreit lenyomta, hogy ezrek nyomorúságának árán vagyonhoz jusson.

Az önzés ideálját fel kell cserélnie az önzetlenség ideáljával. Erejét többé nem mások elnyomására, hanem ember-társai felemelésére kell fordítania

A pénzpiac óriásából ilyen módon a spiritualizmus hatalmas harcosa lesz. Életét most már az emberiségnek szenteli, s csak a mások szolgálását, segítését tekinti ezen túl kötelességének. A célnak, a motívumnak megváltoztatásától, nem pedig a jellemvonások felcserélésétől fog függni, hogy a világban élő ember világi lesz-e, vagy spirituális.

A kötelesség az első lépés az ösvényen

Ha azon a ponton vagyunk, hogy hivatásunkat nem azért gyakoroljuk, hogy létfenntartásunkat biztosítsuk, (jóllehet nincsen abban semmi restellni való) ha hivatásunkat mindinkább azért gyakoroljuk, mert azt gyakorolni kell, s nem azért, mert ez által valamit a saját számunkra nyertünk, akkor megtettük az első lépést a spirituális élet felé. Megváltoztattuk cselekvésünk indokait, s egész napi munkánk más jelleget ölt.
Kötelességünket teljesíteni kell. A világ kerekeit mozgásban kell tartani. A mezőgazdaság és kereskedelem eszközeit kell felhasználnunk, hogy ellássuk az embereket az élelem és ruházkodás cikkeivel. A betegeket gyógyítani, a tudatlanokat tanítani kell. Keresni kell az igazságot az erősek és gyengék, gazdagok és szegények ellentétes érdekei közt. Ha erre az álláspontra helyezkedünk, akkor egészen más véleménye lesz az életről az iparosnak, a kereskedőnek, az orvosnak, a tanítónak. Tudatára fognak ébredni annak az igazságnak, hogy tevékenységük a világ isteni eredetű nagy feladatának teljesítésére szolgál. Azért van hivatásunk, hogy gyakoroljuk, azért van kötelességünk, hogy azt a lehető legtökéletesebben teljesítsük. Tanítani, gyógyítani, ítélkezni, gyártani, kereskedelmi ügyletekkel foglalkozni ne csak azért akarjunk, hogy hivatásunk teljesítése által haszonra, nyereségre vagy hatalomra tegyünk szert, hanem azért is, hogy a világ nagy feladata méltóképpen elvégeztessék. Azért, hogy ezt a működést én végezzem, aki egy, az enyémnél nagyobb akaratnak vagyok szolgája, nem pedig saját magam hasznára vagy előnyére. Ez az első lépés és nincsen közöttünk senki sem, aki ezt a lépést meg ne tehetné. Hivatásunkat éppen úgy gyakorolhatjuk, mint eddig. Csupán más szellemet kell belevinnünk. Dolgoznunk kell, mert ez a munka jutott nekünk e világon osztályrészül. Üzleti könyveinkben minden összeadást, minden árueladást, lelkünkben azzal a magas ideállal fogjuk végezni, hogy ezt, mint a világfeladat ránk bízott részét teljesítjük. A leghatalmasabb őrangyal, a legkiválóbb, legtündöklőbb személyiség sem tehet többet, mint teljesíti az isteni akarat rábízott részét. Helyesen mondja tehát George Herbert: „Az, aki Isten tiszteletétől áthatva, szobáját kellő módon kisepri, ezt a munkát is széppé teszi.”

A spirituális életben minden a magasabb Én iránt való kötelességből, nem pedig az alacsonyabb én szeretetéből történik

Így cselekedni azonban nem mindig könnyű. Nem szabad a munka elől kitérni, azt elhanyagolni, és felületesen végezni. Nem szabad a munka elvégzését magunktól elhárítani, ez csak a tudatlan és még magasabb öntudatra nem ébredtek tulajdonsága. Nem a munka mifélesége a lényeges, hanem, hogy miképp végezzük a munkát. Ez mutatja meg az ember jellemét. Munkája után ítélhetjük meg magát az embert! Tökéletes munkavégzésre törekedjünk! Tegyük fel, hogy mindenki így cselekszik. Milyen volna a világ ekkor? Kontármunka nem létezne. Nem volna silány áru a piacon. A látszólagos érték mindig megfelelne a tényleges értéknek. Minden ház építése, berendezése gondosan készülne. Az emberek mindent úgy végeznének, amint azt emberi tudásuktól és ügyességtől várni lehet. Utópiának látszik? Pedig ez volna a következménye annak, ha minden ember kötelességét tökéletesen végezné, amennyire képességei megengedik. Ez a spirituális élet első lépése. Ez azonban még nem minden.

Van a spirituális életnek ennél még magasabb foka is

A kötelesség teljesítésénél létezik még valami magasztosabb is. Az, ha minden cselekedetünket áldozatként tesszük. Mit jelent ez? A világ nem létezne, ha nem létezett volna eredetileg efféle áldozat. Ha nem öltött volna testet az isteni gondolat egy része, ha nem korlátozta volna önnönmagát azért, hogy valamennyien tudatosan isteni tökéletességet érhessünk el. Az áldozati bárányról szóló keresztény tanításban nagy igazság rejlik. Isteni áldozat nélkül nem létezett volna világteremtés. Isteni önkorlátozás nélkül nem volnának a teret betöltő világok. Mindez nem egyéb, mint áldozat. A szeretet áldozata, amely korlátokat állít önmagának, hogy mások öntudatos életet nyerjenek, s örüljenek, hogy végre isteni tökéletességre tesznek szert. Amint a világ élete áldozaton alapszik, éppen úgy minden igaz élet is áldozat. Az, aki minden cselekedetét áldozatként teljesíti, az a tökéletes, spirituális ember. Ez azonban sok nehézséggel jár. A kezdet aránylag könnyebb. Sok áldozatot hozhatunk. Életünket hasznossá tehetjük. Azonban ha már hasznosan rendeztük be életünket, úgy hogy az úgyszólván elmerül az üdvös munkában, mily fájdalmas tapasztalni, miként semmisül meg kezünk munkája, mily nehéz nyugodt egykedvűséggel tekinteni a romokra. Meg tudjuk őrizni nyugalmunkat ilyenek láttán? Ha erre nem vagyunk képesek, akkor a magunk számára dolgoztunk. Vállalkozásunk a mi művünk volt, nem Isten műve. Ezért éreztünk fájdalmat összeomlásánál. Ha valóban áldozati munka, nem pedig saját önzésünk gyümölcse lett volna, akkor tisztán látnánk, hogy mindaz, ami magában véve jó, erősíti és fokozza a világegyetemben a jóra irányuló erőket. Viszont ha az általunk létrehozott formára többé szükség nem volt, bele kell egyeznünk összeomlásába, hogy a felszabaduló élet, amely el nem múlhat soha, más, a fejlődés nagy törvényének megfelelőbb alakot ölthessen. Mit teszünk, ha terveink szemünk láttára összeomlanak, ha pillanatnyi vállalkozásaink haszontalanoknak bizonyulnak? El ne csüggedjünk! Az élet, melyet beléjük öntöttünk, az erő, az odaadás, melyet rájuk fordítottunk, a készség, amellyel egész valónkat a siker elérése céljából odaadtuk, mindez bennünket az Istenség áldozatkész munkatársai sorába iktat.

Nincs nagyobb diadal, mint a személyes legyőzetés dicsősége, ha azzal a világegyetem haladását biztosítjuk. E szerep csak a hősök és erősek számára való.

Ha a feladat szépségét, nagyszerűségét felismerjük, ezzel már szépet viszünk életünkbe. Egy nemes dolog belátása - kezdete a nemes iránt való érzék kifejlődésének és működésének. Az ideál szépségének puszta felismerése első lépés az átalakulás felé. Ha valamennyien életünket a vázolt irányban fejlesztenénk, akkor spirituális emberekké válnánk. A világot lassanként az isteni ideálnak megfelelően alakítanánk, mindinkább lehetővé tennénk az Istengondolatnak tökéletes megnyilatkozását. Ez a gondolat vezéreljen bennünket spirituális átalakulásunkban, s ezt leginkább mindennapi életünkben valósíthatjuk meg. Jól tesszük, ha néha a külvilágtól elzárkózunk, azonban a kinyilatkoztatott Isten az embernépesítette utcákon jár. Ott kell a kísértéseknek ellent állni, ott kell minden erőnket kifejteni. A nagy művet egyedül ott fejezhetjük be. Ha már tökéletességre tettünk szert, akkor visszavonulhatunk a külső világi élettől, hogy belső élet részeivé lehessünk. Akik ezt a fokot még el nem érték, azoknak fejlődniük kell a fejlődés törvénye szerint, amely a tapasztalat törvénye. Csak a tökéletes ember léphet a külső élet leple mögé, hogy onnan a világi életben szerzett spirituális erőket árasszon. Senki sincs tehát közöttünk, aki ne kezdhetne igazán spirituális életet élni. Mindnyájan arra törekszünk, hogy lényünket tökéletesebb mintaképhez idomítsuk. E mintakép az emberi alakot öltött Istenség. Az isteni bennünk van. Előbb létezik az ideál, s csak azután lehet szó annak megvalósításáról. A gondolat teremti a formát. Mindnyájunkban szunnyad az isteni kép, s e képnek életet adni a mi feladatunk. Ha ezt megtettük, akkor spirituális emberek vagyunk.

Nyers, faragatlan márványtömbök vagyunk a világ műtermében, az Istenség belénk van zárva, mint a szobor a kőbe

Mi mind szobrászok vagyunk, életünk munkájával kell a szobrot felszínre hoznunk, a rejtett szépségét kiszabadítanunk. Akaratunk kalapácsával, gondolatunk vésőjével le kell ütnünk mindazt a haszontalan követ, mely az élő Istenséget bennünk fogva tartja, rejtett glóriáját szemünk elől eltakarja. Szobrászok vagyunk mindannyian. Amivé évek, évszázadok múlva leszünk, azt fejlesztjük ma, s minél ügyesebben használjuk kalapácsunkat és vésőnket, annál közelebb jutunk a mű befejezésének napjához.

Akárhogy éljünk is, tartsuk szem előtt az ideált, melyet elérni szeretnénk! 

Érezzük, hogy az Istenség bensőnkbe van zárva, s hogy az ő felszabadítása a mi hatalmas előjogunk. Mi magunk vegyük kezünkbe szerszámainkat! Üssük le a haszontalan követ! Szabadítsuk ki a pompás, sugárzó szobrot, akkor tudatára ébredünk, hogy Isten képmásai vagyunk!


Átdolgozta: Benedek Emília
benedekemi65@gmail.com

Artemisz Önismereti Műhely 

Tel: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu