<< vissza az előző oldalra

A spirituális tapasztalás problémája VII.

Spitzer (Pásztor) Albert a transzcendens személyes élmény materialista megközelítéséről beszél ebben az írásában.

Megjelent a Teozófia folyóirat 1918. 1-2-3-4. számában.

Mielőtt tovább lépnénk!

Mielőtt áttérnék a misztikus élmények materialista (Materialistának tekintem az energetikus monizmust is.) értelmezéseinek tárgyalására, melyek a misztikus élményekkel karöltve előforduló, betegesnek látszó, vagy tényleg beteges tünetekre támaszkodnak, fel kívánom még hívni a figyelmet a következőkre.

Ha valamely mechanizmus fogyatékossá válik, úgy ez mindenesetre elősegíti egy ellentétes irányú behatás uralomra jutását, tehát az ember betegsége a spirituális behatását is. Továbbá, két ellentétes tendencia összeütközése és megfeszített harca könnyen idézheti fel az illető mechanizmusban, például az emberi szervezetben a betegséget. Lehetséges azon kívül, hogy valaki készen áll a felsőbb spirituális behatás számára, mindazonáltal még útjában áll egy bizonyos rossz karma, melyre aztán a spirituális behatás egész súlyával ránehezedik, és gyorsított lerovására szorítja, ami például súlyos betegség alakjában történik. Mindezek arra mutatnak, hogy a misztikus élmény és a testi betegség esetleges együttes fellépése nem jelenti azt, mintha a misztikus élménynek szükségképpen testi vagy lelki betegség az önálló létrehozója, habár elősegítheti azt. Az, hogy a misztikus élményeknek épp legfelső foka egyáltalában nem jár a szervezet működésének zavarával, egyenesen ellentmond az ilyen feltevésnek. Ezt igazolja még az is, hogy a misztikus élmény és a betegség fejlődése több esetben kimutathatóan ellentétes irányú volt, holott a betegség volna a misztikus élmények tulajdonképpeni létrehozója, úgy párhuzamosan kellett volna fejlődniük. Így például Szent Teréz fiatalabb korában, misztikus élményei előtt, rendkívül súlyos beteg volt, míg későbbi éveiben, melyekben misztikus élményei előrefejlődtek, egészsége sokkal jobb volt és folyton javult. Tehát az, amit a tapasztalati tények közvetlenül visszatükröznek, valamint az eddig említett két jelenség ridegen ellentmond a misztikus élmények materialisztikus értelmezésének.

A misztikus élményeknek a materiális világfelfogással még látszatra való összeegyeztetése is igen nehéz feladat

Nagyon sok akadály fölött kell itt szemet hunyva elsiklani és nagyon sok ellentmondást lenyelni. Ennek mintegy negatív elismerése az a tartózkodás, mellyel a misztikával szemben viselkednek. Tény, hogy a materiális felfogás hívei feltűnően keveset foglakoznak a misztikus élményekkel. Nagyon szorgalmasan kell kutatni a tudományos irodalomban, míg materiális oldalról egy idevágó bővebb tanulmányt fedezhetünk fel, holott máskülönben a legjelentéktelenebb dolgokról is vaskos kötetekre menő tanulmányokat találhatunk. Ez mindenesetre figyelemreméltó – és sokatmondó – jelenség.

A túlnyomóan előtérben álló materiális álláspontot a következőképpen lehet általánosságban jellemezni

A misztikus élmény paranoia (beteges rögeszme), vagy epilepszia, vagy hisztérikus őrület, stb. következménye. Összefoglalva: Patologikus természetű, a szervezet beteges, elromlott működésének eredménye. Ezt oly módon igyekeznek megerősíteni, hogy:

1. Gondosan eltekintenek a misztikus élmények spirituális, eszmei és érzelmi tartalmától, annak megvizsgálásától és értékelésétől. Már kezdettől fogva bebizonyítottnak tételezik fel, hogy objektív, reális, spirituális tartalomról szó sem lehet, mert ez a materiális világfelfogásukkal össze nem egyeztethető.
2. A misztikus élményeket nem összességükben, hanem egymástól elkülönítve vizsgálgatják. Óvakodnak kikutatni és meglátni azt, hogy a misztikus élmények összefüggésükben egy /spirituális fejlődés révén szabad utat nyert felsőbb spirituális befolyás által létrehozott/ fokozatos törvényszerű folyamatot tükröznek vissza. Itt egy spirituális törvényszerű folyamat létezésének megvizsgálása és kikutatása persze nem férne össze a tudományos materiális felfogással, ezért ilyesmit hiába keresnénk „elfogulatlan” tudósainknál.
3. A misztikus élményt kísérő körülményekből egyoldalúan kiragadják, és homloktérbe állítják a szervezet abnormális működését. Buzgón igyekeznek ezek, valamint a valóban patologikus jelenségek között minél nagyobb hasonlóságot kimutatni, hogy aztán azonosíthassák őket egymással. Felhasználják azt a tényt, hogy sok misztikus beteg is volt, sőt, hogy egy-két misztikus nemcsak misztikus volt, hanem emellett krónikus idegbetegségben is szenvedett. Az utóbbit természetesen homloktérbe állítják, hogy minden egyebet eltakarjon. De tekintsünk csak közelebbről is egynéhány körülményre.

A misztikus tulajdonképpen vallásos lángész, és – mint minden lángész – kétségtelenül abnormális

De habár a patologikus is abnormális, azért még nem minden abnormális patologikus, mint ahogy ezt a misztikusok tárgyalásánál hallgatagon beállítják. A misztikus (mint minden lángész) nem a normális alatt álló patologikus kategóriába sorolandó, hanem a normális föléeső kategóriába tartozik. Egy pár szakember véleményét fogom erre vonatkozólag idézni.

Pelman, a bonni egyetem pszichiátria tanára azt mondja:
„A szent, amennyiben a közönséges kereteiből kilép, valóban kivételt alkot. Mint a legmagasabbra fokozott szellemi tevékenység a normális és abnormális határán áll, és mint ilyennek, a lelki betegséggel több érintkezési pontja kell, hogy legyen. De létformák hasonlóak lehetnek anélkül, hogy valaha egymásba átfolynának, és logikai hiba volna minden normálistól való eltérésben hanyatlást látni. Miközben a lélek egész ereje egy bizonyos pontra irányul, a lét más formáit elhanyagolja, és tekinteten kívül hagyja. Ezáltal az eredeti ember különccé válhat, mint amilyen Newton, Swift és számtalan más volt, és nagy, valamint fontos dolgok iránt az érdeklődés ezen egyhez képest háttérbe szorul.”
Pelman, aki materiális felfogású ember, azt mondja a misztikáról:
„Az eksztázisban a misztika olyan eszközzel bír, mellyel megszerzi magának az Istennel és a természetfeletti világgal való egyesülést. Az eksztatikus teljesen egy dolog kizárólagos szemlélődésébe merül el, és eközben megfeledkezik önmagáról és egész környezetéről. Az agy minden ereje egy pontra lesz koncentrálva. Az egy tárgyra irányuló legmélyebb elmélkedés és a tárgyba való elmerülés eredménye, a hirtelen fellobbanása ezen egyetlen oldal felé irányított gondolatnak az agy összes többi részeinek kikapcsolása mellett. Ezen egyoldalú szellemi munka az érzékelés és mozgás számlájára történik úgy, hogy az eksztázis külső képe az elragadtatás /Verzückung/, azaz a merevség (katalepszia) azon állapota, amelynél a lélek elzárkózik a külvilágtól és fájdalom, valamint érzéki benyomások iránti teljes érzéketlenség mellett egészen az egyetlen képzetnek adja át magát. Így Alcibiades szerint Szókratész a potideai csata előtt 24 óráig állt egy helyen mozdulatlanul, mély gondolatokba merülve.”

Ezen sorok többek között arra is mutatnak, hogy a szervezet működésének a misztikus élményben jelentkező abnormális jelenségeit még materiális szempontból – tehát spirituális befolyás feltételezése nélkül – sem szükséges még patologikusnak feltételezni

Dr. J. Kreuser azt mondja:
„Mindenesetre mindig rendkívüli emberek voltak azok, akikre az egyházi életben beállt beható változások visszavezethetők. Sohasem hiányoznak náluk olyan tünetek, amelyek által szellemi állapotuk kortársaik nagy tömegétől többé-kevésbé eltér. Ezáltal a zseniális természetek sorába lépnek, akiknek sajátosságait bizonyos oldalról tudvalevőleg a lelki betegek életében előforduló sajátosságokkal hasonlították össze. Az emberi lélek életének tudományos kikutatásánál ilyen szembesítések bizonyára sok tanulsággal bírnak, nevezetesen akkor, ha bizonyos hasonlatosságok mellett a különbözőségekre is eléggé figyelünk. Ez azonban nem történik meg akkor, ha a zsenialitást és őrültséget egyformán az ember átlagos szellemi állapota süllyedésének óhajtjuk tekinteni, mely alapgondolat az utóbbi időben szokásossá vált patografikus tanulmányokat néha túlságosan uralja. Ezek egy némelyike a kiváló férfiak életében több-kevesebb alapossággal esetleges beteges tüneteket keresgél, és ezekben igyekeznek aztán nagy teljesítményeik hajtóerejét megtalálni. Az emberi élet vezető szellemei közül mindenesetre többen estek lelki betegségbe vagy voltak egész életükön át gondolkodásba ejtő beteges tünetekkel terhelve. De nem ezek által fejlesztették a kultúrát, hanem ezek ellenére. Természetük előnyei, és nem a hátrányai képesítették őket úgy a koruk, valamint az utókor számára maradandó értékű alkotásokra, amit az elfogulatlan vizsgálódás minden egyes esetben könnyen kimutat. Azon férfiakra, akik nagyobb körök vallásos életére különös jelentőséget nyertek, ez nem kevésbé érvényes, mint más zseniális természetekre. Ha ilyen egyéniségek több tekintetben magukon viselik is koruk bélyegét, anélkül, hogy annak tökéletlenségeitől szabadulni tudnának, ha életük egyes eseményei nehezen érthetők, sőt, némi rokonságot is mutatnak olyan jelenségekkel, melyek lényegesen más körülmények között úgyszólván már csak beteges természeteknél észlelhetők. Mégis a pszichiátrikus tudomány összes alapelveinek teljes félreértését jelenti, ha ily részletekből kifolyólag valamely lelki betegség megállapításához igyekszünk jutni úgy, amint ezt éppen a mai vallásos életre legbefolyásosabb egyéniségeknél alkalmilag megkísérelték.”

A lángész nem véd meg a betegség ellen, sőt, könnyebben hajlik rá, mint az átlagember

Egyes misztikusoknál tényleg lehet betegséget is találni, sőt, egyes esetekben súlyos idegbajt is, de ha összehasonlítjuk őket a világi lángelmékkel, kik közül többen teljes őrületbe estek, az eredmény az utóbbiakra sokkal kedvezőtlenebb. Comte Ágoston például, a pozitív filozófia megalapítója, aki korszakalkotó döntő befolyással bírt a pozitív és materiális világfelfogás létrejövetelére, 28 éves korában, mint mániákus, az őrültek házába került. Onnan kiszabadulva feleségül vett rendőri felügyelet alatt álló nőt, aki még azután is számos viszonyt folytatott. Később például egyszer Comte – a materiális pozitív filozófia megalapítója – nagyzási hóbortjában be akart ugrania a vízbe, hogy bebizonyítsa feleségének, hogy nem merül alá, noha nem tud úszni. Tekintsünk ezzel szemben Szent Teréz esetére, aki viszont a misztika egyik elsőrangú képviselője. Fiatal éveiben hosszabb ideig rendkívül súlyos beteg volt. Bénultan, mozdulni nem bírva feküdt ágyában, sokszor olyan állapotban, hogy egy ízben már holtnak hitték és a sírt is előkészítették. Szent Teréz azonban felépült, habár sohasem teljesen, de egészsége folyton javult, és ezzel karöltve misztikus élményei mind magasabbra fejlődtek. E mellet igen nagy önfeláldozó munkásságot fejtett ki. Folyton utazgatott, hogy rendjének ügyeit igazgassa, és új kolostorokat alapítson. Misztikus élményeit pedig páratlan finomsággal és megfigyeléssel írta le. Szent Teréz valójában sohasem volt elmebeteg, hanem csak testileg beteg. Elméjének egyensúlyát sohasem vesztette el. Betegségének egész ideje alatt, a legsúlyosabb napokat kivéve, öntudatánál volt, sőt, amint írja:
„Az egész idő alatt, amelyben annyira beteg voltam, nagy gonddal állandóan őrködtem lelkiismeretem fölött, nehogy (gondolatban) súlyos bűnt kövessek el.”
Szent Terézről mégis azt állítják, hogy nem kell komolyan venni, mert epileptikus volt, és eksztatikus élményei csak epileptikus rohamok. Csodálatosképpen Szent Teréznek egy ilyen materiális megítélője, Hahn Vilmos vigyázatlanul maga is elismeri, hogy:
„Szervezetét tekintve Teréz hisztérikus volt, szelleme ellenben a legnyilvánvalóbb ellentéte a hisztérikus betegség típusának.”

Ha Szent Terézt nem kellene komolyan venni, akkor mily mértékben kellene ezt Comte-ról állítani, aki elismerten elmebeteg volt. Vajon mit mondanának a „pártatlan” materiális ítélkezők, ha egy misztikusról sikerülne olyat kisütni, mint Comte-ról? Mindazonáltal sohasem olvastam még, hogy Comte filozófiáját efféle okokból nem kell komolyan venni, és ez helyes is, mert valaki nem azért lángész és alkot nagyot, mert beteg, hanem legfeljebb annak ellenére, hogy beteg. Ha meg is lehet állapítani egyik-másik lángészről, hogy beteg, azért azt állítani, hogy műveiket és őket, vagy pláne mindjárt egész fajtájukat nem kell komolyan venni: badarság, akár világi, akár vallásos lángészről van szó.

Ha tehát pusztán a misztikusban lévő abnormálist és a patologikussal rokont tekintenénk is, még akkor sem lehetne a misztikus a patologikussal azonosítani

Ha pedig az ide tartozó összes jelenségeket vizsgáljuk, akkor annál nagyobb lesz az űr a kettő között, minél behatóbb a vizsgálódás. Pedig csakis ilyen eljárás jogosít fel ítéletre. Dr. A. Hoche tanár azt írja:
„Egyetlen eltérés megállapítása sohasem elegendő az elmezavar diagnózisának megállapításához. Hogy a betegségek tüneményeiről szóló tan nem lezárt és kész, hanem inkább élénk mozgásban lévő terület, semmit sem változtat az elmeorvosi ítélet alapelvein, melyeknek legelőkelőbbjéül annak kell szerepelni, hogy nem az egyes tünet, hanem a teljes szellemi egyéniség analízisének szabad csak az elmebetegség diagnózisához vezetni.”

Dr. Mörchen pedig, aki igen erősen kardoskodik amellett, hogy a misztika a patológiával magyarázandó, szintén elismeri, hogy:
„Még mindig túlzott mértékben vagyunk hajlandóak azt, ami saját érzelmeinknek (amelyek esetleg a többség érzelmeit fedik) idegen és érthetetlen, betegségnek tekinteni. Valamely gondolkodás és ténykedés megítélésénél nem oly jelentős, hogy miket mond, vagy tesz valaki, hanem hogy miért mondja és teszi azt.”

Haladjunk mi is ezen a szakemberek és ellenfelek által kijelölt úton, amely a „teljes szellemi egyéniség analízisét” és a tünemények rugóinak kutatását kívánja.

(Folytatjuk)

Az írás megjelent a Teozófia folyóirat 1918. 1-2-3-4. számában.

Artemisz Önismereti Műhely 

Tel: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu