A Nap a Bikában jár most.
Kapcsolódó cikkek
<< vissza az előző oldalra
Az 1910-es évek végének pszichológusai hogyan gondolkodtak a transzcendens személyes élményekről?
Spitzer (Pásztor) Albert írása megjelent a Teozófia folyóirat 1918. 1-2-3-4. számában.
Pelman, aki saját szavai szerint „nem barátja” a szenteknek, (A szentek többnyire misztikusok is voltak, mint ahogy a misztikusokat túlnyomóan a szentek közé is sorolták.) így nyilatkozik:
„Az első és legkiválóbb példája ezeknek /a szenteknek/ Assisi Szent Ferenc, a középkor nagy csodája, mivel Ferencnél tényleg nehezen mondható meg, hogy mi csoda nála, és mi nem. A világtörténelem nagy körzetében alig létezik oly jelenség, mely hasonló rokonszenvvel tölt el, mint Ferenc, és ezt a tiszteletet még az sem fogja tőle megtagadni, aki nem barátja a szenteknek és nem sok érzékkel bír számukra. Dacára mindama tévelygéseknek, melyekre őt az Isten iránti, és számunkra már nehezen érthető hév ragadta, mint koldus is gavallér marad, tetőtől-talpig gentleman, aki szerzeteseit lovagjainak nevezte, és akinek sikerül tanaiból a végső következményeket is levonni a nélkül, hogy nevetségessé vált volna. Sziklaszilárd hite mellett nem volt tere a kételkedésnek, és hitbeli dolgokkal ezért nem is foglakozott. Mindamellett valóban idealista, aki az ideált önmagán teljesen megvalósította, és ez által a népszerű misztika atyja lett. Ugyanez az alapja annak a varázsnak, melyet befejezett egyénisége mind a mai napig kifejt. Thode szerint Ferenc egy világkorszak lezárulását jelenti. Ő volt az a lángész, ki az akkori világgondolatot mindent lenyűgöző erővel felfogta, és kifejezésre juttatta. Reformátor, aki a népnek lelki szorultságában megváltást hozott, és a régi és új közötti harcot megszüntette.”
Zahn azt írja:
„Milyen messzi és mély látás, úgy világi, mint vallásos dolgokban, milyen praktikus okosság, milyen legyőzhetetlen energia, és amellett, milyen önuralom és önmérséklet mutatkozik e magasztos (misztikus) nőkben! Az eksztázissal megajándékozott férfiak fölött sem lehet másképpen ítélni. Egy Loyolai Ignác, Xavéri Ferenc, egy Kreuzi János, egy Liguori Alfonz példás lelkiismeretükkel és lélekművészetükkel, szervező erejükkel, szívük és szándékaik tisztaságával, tanácsaik józanságával együttesen tiltakozást képeznek mindama kísérletek ellen, melyek eksztázisukat a patologikus tünetek sablonjával szándékoznak mérni. Ilyenhez ez eszményi alakokban túlságos világosság ragyog. Az ész uralma a fantázia fölött, az akaraté a vérmérséklet fölött! És ami valamennyi kritérium közt a legcsalhatatlanabb: életük hűséges követése egy keskeny és szigorú ösvénynek, melyet egyöntetű életrend jellemez. Továbbá állhatatos kötelességteljesítés úgy kicsiny, mint nagy dolgokban, folytonos áldozatkészség, amely a heroizmus nagy tetteire késztet úgyszintén a mindennapi élet rejtett lemondásaira és elviseléseire, közösen embertársainkkal és ezek szolgálatában.”
Familler szavai szerint:
„Paranoiáról és dementiáról szó sem lehet. Ilyen elmebetegek nem emelkedhetnek fel annyira, hogy kemény nélkülözések és lemondások között állandóan a legtisztább etikára és az erény heroikus gyakorlására törekedjenek. Nem képesek következetesen és vas kitartással évtizedekig fáradságosan egy magas erkölcsi ideál felé törni. Ellenkezőleg – az évek múltával – szellemileg lassan vagy gyorsabban lefelé hanyatlanak. Az egész erkölcsileg magas iparkodás egybekötve egy minél nagyobb tökéletesség felé való folytonos egyforma előrehaladással, a szenteket mindenekelőtt elválasztja a hátrányos és változékony jellegű hisztérikus őrülettől. Épp úgy mélyen elválasztja a kettőt egymástól az egész gondolatmenet és a lelki élet teljes intellektuális tartalma. A szentek az eksztázisból az erkölcsi erő gyarapodásával, a tökéletességhez való megerősödött akarattal és megvilágosodott intelligenciával térnek vissza. A hisztérikus őrültnél ellenben csak egy lefelé való csúszást ismerünk. A szenteknél az eksztázist nagyobb alázat, teljesebb engedelmesség, még hűségesebb kötelességteljesítés, és egyáltalában az összes rendű erények fokozása követi. A hisztérikusnál hiába várnánk az eksztázis ilyen hatására. Inkább minden egyebet találunk. A külső tünetekben a kataleptikus merevség hasonlíthat bizonyos mértékig a misztikus állapothoz, ezzel szemben azonban más pontokban teljes az eltérés. A szentek, ki igazi eksztázissal voltak megajándékozva, egyrészt egész életmódjukban és lélekműködésükben, másrészt az eksztázis tartalmában oly alaposan különböznek a hisztérikus őrülettől és ennek eksztázisaitól, hogy teljesen indokolatlan a kettőt egyenértékűnek állítani. A szent eksztatikusok nem voltak hisztériás betegek. Ha eksztázisuk rövid ideje alatt látszólag „önkívületben” is voltak, mégsem voltak magánkívüli állapotban, és a raptus ecstaticusnak a szó hasonlóságán kívül, amely a hirtelen bekövetkezést fejezi ki, a legcsekélyebb közössége sincs az elmebetegek raptusával.”
„Mohamed észrevette ilyennek közeledését, és környezetét előre figyelmeztette erre. Összeesett, izzadtság lepte el, és egy ideig ilyen állapotban maradt. Idáig ezen állapotok epileptikus természete ellen aligha lehetne valamit felhozni, ha egy másik körülmény nem tenné lehetetlenné ezt a feltevést. A próféta közvetlenül ilyen rohamokból diktálta a Korán szuráit, /versszakait/ mint olyan közleményeket, melyeket e rohamokban kapott. Egy epileptikus roham természetével ez összeegyeztethetetlen. Az epileptikus roham az öntudat megzavarodása. Az epileptikus mindarra, ami vele a roham alatt történik, nem képes visszaemlékezni. Érzéknélküli állapotából a kábultság érzetével ébred fel, és csak lassanként tér vissza az önmagáról és környezetéről való öntudata. De még akkor is hosszabb időn át fáradtnak és levertnek érzi magát, valamint minden szellemi munkára képtelennek. Mohamed ellenben közvetlenül az eksztatikus állapot után környezetével kinyilatkoztatásokat közöl, melyeket vele, Allah követével, felülről közöltek, és ezt olyan nyelvezettel teszi, melynek poétikus lendülete és démonikus ereje még ma is felkelti csodálatunkat. Allah követe, aki lelkesedésből egy új vallás hirdetésére merített erőt, később tudóssá, harcossá és politikussá lesz. A Korán ettől kezdve már nem egy új vallás misztikus megalapozása, hanem törvénykönyvvé válik. Az első periódus költői lelkesedése /Pelman materiális álláspontból ítéli költőinek/ praktikus prózává, a rövid szura hosszabb rendeletté lesz. Ilyen magatartás az epilepsziánál egyszerűen ki van zárva. Mohamed epileptikus volta ezzel el van intézve. És valóban már ideje volna, hogy ezeket a szellemi héroszokat ne hozzuk többé összefüggésbe az epilepsziával, mert ez olyan feltevés, melyet Mohamedre vonatkozóan már az öreg Gibbon, mint a görögök egy abszurd hazugságát, visszautasított.”
Látjuk tehát, hogy habár a misztikus eksztázis és egyik-másik patologikus állapot között kétségtelenül sok hasonlóság van a külső tünetekben, mégis a szaktudomány által előírt követelmény: a „teljes szellemi egyéniség analízise”, a jelenségek, illetve a gondolkodás és cselekvések rugóinak megvizsgálása áthidalhatatlan űrt von a kettő közé, mely űr annál nagyobb, minél tovább hatolunk be valamennyi jelenség részletes megvizsgálásába.
Még ha egyik-másik misztikusnál a nemi vonzalom elismerten még nem is halt ki teljesen, hanem közbe csendül és misztikáját áthatja, illetve többé-kevésbé szinezőleg hatott reá, azért még az ilyennek misztikáját sem jogosult nemi érzelemre visszavezetni és annak tulajdonítani. Épp oly kevéssé, mint ahogy például nagy tömegű vizet, melyet néhány csepp anilin festék kimutathatóan egész tömegében áthatott és pirosra színezett, ezért még nem lehet anilin festéknek minősíteni. Valójában azonban a misztikusoknál található, a szerelem szókészletéből vett kifejezések egyedül még semmilyen mértékben nem jogosítanak fel arra, hogy mögöttük erotikus érzést tételezzünk fel, mert a misztikusok, hogy tapasztalataikat, az Istenséghez való viszonyukat, és iránta való érzelmeiket némiképpen kifejezhessék, nem csekélyebb mértékben folyamodnak más területekről kölcsönzött kifejezésekhez is. Így például a misztikusoknál nemcsak az „égi vőlegény” (Isten) „a lélek jegyese”, „a szellemi misztikus menyegző és házasság” (Istennel való egyesülés) kitételeket találjuk, hanem beszélnek Istenről, mint a „lélek királyáról”, akinek a lélek a „csatlósa”, „apródja”, „lovagja”, „harcosa”. Majd Isten a „ragyogó kő”, a „szőlőtő”, amelybe a lélek, mint venyige be van oltva. E mellett el kell ismerni, hogy az előbbi kifejezések sokkal közelebb fekvők az Istenség iránt érzett lángoló szeretet és a vele való benső egybeforrás megjelölésére, mint az utóbbiak. Használatuk mögött tehát nem logikus szükségképpen erotikát feltételezni. Különösen a középkori misztikusoknál, akiknél ilyesmi leginkább tapasztalható, megokolatlan a nemi szerelemből vett kifejezések kikölcsönzését és képletes alkalmazását olyasminek tekinteni, ami mögött nemi érzést szükséges feltételezni. Az akkori korban a képletes beszéd még sokkal kevésbé megokolt esetekben is általános szokás volt. Végül a keleti (főleg hindu) misztikánál általában, de a nyugati misztikusok nagy részénél is egyáltalán nem találunk szerelmi kifejezéseket és a nemi érzelemre emlékeztető vonásokat. Tehát már ezért is képtelenség a misztikát általában nemi érzelemből leszármaztatni.
Az ilyen tanok hirdetői szintén nem a jelenségek összességét veszik tekintetbe, hanem egyoldalúan kiszemelik és kiválogatják azokat, melyek a nemi érzelemmel valamilyen úton-módon összefüggésbe hozhatók. Ezeket összefoglalva kirívóan szemünk elé tárják, és így azt a látszatot keltik, mintha a misztika tényleg csak ilyenből állna. A „teljes szellemi egyéniség analízise” azonban egészen mást mutat. Ha valaki, úgy épp a misztikus áll távol minden erotikától.
Gonzagai Szent Lajos például azt vallotta magáról, hogy:
„A tisztaság erénye ellen egész életemben soha a leghalványabb kísértést sem éreztem.”
Szent Alajos már tíz éves korában – egészen titokban – szüzességet fogadott. Ezt három évvel megelőzőleg a zálogosdi játéknál nem akarta zálogát kiváltani azon feladat árán, hogy egy leány játszótársának falra vetett árnyékát megcsókolja, hanem inkább hátat fordított az egész játéknak és a társaságnak. A madridi udvarnál való tartózkodásáról pedig azt közölték, hogy: „Alajos eszének érettsége, magatartásának nyugodtsága, és erényessége által még magas állású, meglett korú udvari emberekre is mély benyomást tett, és jelenlétében senki sem mert egy ledér szót kiejteni. A fiatal őrgróf, mondták: „Úgy látszik, nincsen húsból és vérből.” Már e két esetben is olyanokkal állunk szemben, kiket már születésüktől fogva az érzékiségtől, illetve a nemi érzelemtől való teljes mentesség, és az iránta érzett ellenszenv jellemez. Ilyen esetekben már kezdettől fogva lehetetlen a misztikus élményt nemi érzésből leszármaztatni. Ez utóbbi, mint egyik legerősebb durva anyagi kötelék, sem nyíltan, sem burkoltan nem lehet elősegítője, vagy pláne létrehozója a misztikus élménynek. Ellenkezőleg: egyik legnagyobb akadálya, még abban az időszakban is, mikor a (fejlődő) misztikusnak még küzdenie kell ezen érzékisége ellen. Csak midőn az érzékiség teljesen vagy majdnem teljesen kihalt, helyesebben, midőn megtisztult és tiszta szellemi szeretetté változott át (transzformálódott), következik be normálisan a misztikus élmények időszaka.
W. James, amerikai pszichológus és egyetemi tanár azt mondja:
„Mint ahogy eszméknél, amelyek egy ideig a levegőben lógnak, gyakran előfordul, úgy ezen álláspont is tartózkodik egy szigorúan kidolgozott elmélettől, hanem csak alkalmilag és odavetőleg szólal meg. Saját nézetem szerint semmilyen magyarázat sem lehet kevésbé instruktív, mint az, mely a vallásban félrevezetett nemi ösztönt akar látni. Az okozatok sokkal nagyobbak, mint a felvett okok, és természetükben éppen ellentétesek. A vallásos nyelvezet igénybe veszi azokat a szegényes képeket, amelyeket éltünk szolgáltat, és az egész szervezet jelöléseket kölcsönöz, ha a kedély erőteljesen közlésre van indítva. A vallásos irodalomban például az evéssel és ivással kapcsolatos kifejezések alig kevésbé gyakoriak, mint a nemi életből kölcsönzöttek. Milyen álláspontra helyezkedjünk különben azzal a ténnyel szemben, hogy látszólag túlnyomóan az öregkor a vallásos időszak, amelyben pedig a nemi ösztön forrongása már elmúlt. A dolog egyszerűen úgy áll, hogy a vallás megmagyarázásához a vallásos tudat tartalmát kell tekintetbe venni. Abban a pillanatban, amikor ezt megtesszük, kiderül, hogy a vallás semmilyen összefüggésben sincs a nemi ösztön kielégítésével. Itt minden különböző: a tárgyak, a hangulatok, a képességek és cselekedetek. Minden általánosságban véghezvitt összehasonlítás egyszerűen lehetetlen. Sőt, a két területet többnyire egymással egyenesen ellentmondásban lévőnek és összeegyeztethetetlennek találjuk.”
(Folytatjuk)
Az írás megjelent a Teozófia folyóirat 1918. 1-2-3-4. számában.
Artemisz Önismereti Műhely
Tel: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu
<< vissza az előző oldalra A spirituális tapasztalás problémája VIII.
Az 1910-es évek végének pszichológusai hogyan gondolkodtak a transzcendens személyes élményekről?Spitzer (Pásztor) Albert írása megjelent a Teozófia folyóirat 1918. 1-2-3-4. számában.
Ha a tünetek rugóit tekintjük, úgy azt találjuk, hogy azok a misztikusnál és a patologikusnál éppen ellentétesek
A patologikus minden formájában a jelenségek nem szándékosak, nem akaratosak, nem az egyénnek (a normális állapotban is vallott) világfelfogásával, meggyőződésével megegyezők és abból folyók, mint a misztikusnál, akinél mindenben ennek éppen az ellenkezőjét találjuk. Szoros összefüggésben van ezzel az, hogy a patologikust az akarat és önuralom nagymérvű hanyatlása jellemzi. Ezzel szemben a misztikusnál általában összes vágyainak, érzéki élvezeteinek, hiúságának, és összes alantas indulatainak oly csodálatos akaraterővel való tervszerű legyőzetését látjuk, amely az átlagember számára már érthetetlenül magas heroikus önuralomról tesz tanúságot.Pelman, aki saját szavai szerint „nem barátja” a szenteknek, (A szentek többnyire misztikusok is voltak, mint ahogy a misztikusokat túlnyomóan a szentek közé is sorolták.) így nyilatkozik:
„Az első és legkiválóbb példája ezeknek /a szenteknek/ Assisi Szent Ferenc, a középkor nagy csodája, mivel Ferencnél tényleg nehezen mondható meg, hogy mi csoda nála, és mi nem. A világtörténelem nagy körzetében alig létezik oly jelenség, mely hasonló rokonszenvvel tölt el, mint Ferenc, és ezt a tiszteletet még az sem fogja tőle megtagadni, aki nem barátja a szenteknek és nem sok érzékkel bír számukra. Dacára mindama tévelygéseknek, melyekre őt az Isten iránti, és számunkra már nehezen érthető hév ragadta, mint koldus is gavallér marad, tetőtől-talpig gentleman, aki szerzeteseit lovagjainak nevezte, és akinek sikerül tanaiból a végső következményeket is levonni a nélkül, hogy nevetségessé vált volna. Sziklaszilárd hite mellett nem volt tere a kételkedésnek, és hitbeli dolgokkal ezért nem is foglakozott. Mindamellett valóban idealista, aki az ideált önmagán teljesen megvalósította, és ez által a népszerű misztika atyja lett. Ugyanez az alapja annak a varázsnak, melyet befejezett egyénisége mind a mai napig kifejt. Thode szerint Ferenc egy világkorszak lezárulását jelenti. Ő volt az a lángész, ki az akkori világgondolatot mindent lenyűgöző erővel felfogta, és kifejezésre juttatta. Reformátor, aki a népnek lelki szorultságában megváltást hozott, és a régi és új közötti harcot megszüntette.”
Zahn azt írja:
„Milyen messzi és mély látás, úgy világi, mint vallásos dolgokban, milyen praktikus okosság, milyen legyőzhetetlen energia, és amellett, milyen önuralom és önmérséklet mutatkozik e magasztos (misztikus) nőkben! Az eksztázissal megajándékozott férfiak fölött sem lehet másképpen ítélni. Egy Loyolai Ignác, Xavéri Ferenc, egy Kreuzi János, egy Liguori Alfonz példás lelkiismeretükkel és lélekművészetükkel, szervező erejükkel, szívük és szándékaik tisztaságával, tanácsaik józanságával együttesen tiltakozást képeznek mindama kísérletek ellen, melyek eksztázisukat a patologikus tünetek sablonjával szándékoznak mérni. Ilyenhez ez eszményi alakokban túlságos világosság ragyog. Az ész uralma a fantázia fölött, az akaraté a vérmérséklet fölött! És ami valamennyi kritérium közt a legcsalhatatlanabb: életük hűséges követése egy keskeny és szigorú ösvénynek, melyet egyöntetű életrend jellemez. Továbbá állhatatos kötelességteljesítés úgy kicsiny, mint nagy dolgokban, folytonos áldozatkészség, amely a heroizmus nagy tetteire késztet úgyszintén a mindennapi élet rejtett lemondásaira és elviseléseire, közösen embertársainkkal és ezek szolgálatában.”
Familler szavai szerint:
„Paranoiáról és dementiáról szó sem lehet. Ilyen elmebetegek nem emelkedhetnek fel annyira, hogy kemény nélkülözések és lemondások között állandóan a legtisztább etikára és az erény heroikus gyakorlására törekedjenek. Nem képesek következetesen és vas kitartással évtizedekig fáradságosan egy magas erkölcsi ideál felé törni. Ellenkezőleg – az évek múltával – szellemileg lassan vagy gyorsabban lefelé hanyatlanak. Az egész erkölcsileg magas iparkodás egybekötve egy minél nagyobb tökéletesség felé való folytonos egyforma előrehaladással, a szenteket mindenekelőtt elválasztja a hátrányos és változékony jellegű hisztérikus őrülettől. Épp úgy mélyen elválasztja a kettőt egymástól az egész gondolatmenet és a lelki élet teljes intellektuális tartalma. A szentek az eksztázisból az erkölcsi erő gyarapodásával, a tökéletességhez való megerősödött akarattal és megvilágosodott intelligenciával térnek vissza. A hisztérikus őrültnél ellenben csak egy lefelé való csúszást ismerünk. A szenteknél az eksztázist nagyobb alázat, teljesebb engedelmesség, még hűségesebb kötelességteljesítés, és egyáltalában az összes rendű erények fokozása követi. A hisztérikusnál hiába várnánk az eksztázis ilyen hatására. Inkább minden egyebet találunk. A külső tünetekben a kataleptikus merevség hasonlíthat bizonyos mértékig a misztikus állapothoz, ezzel szemben azonban más pontokban teljes az eltérés. A szentek, ki igazi eksztázissal voltak megajándékozva, egyrészt egész életmódjukban és lélekműködésükben, másrészt az eksztázis tartalmában oly alaposan különböznek a hisztérikus őrülettől és ennek eksztázisaitól, hogy teljesen indokolatlan a kettőt egyenértékűnek állítani. A szent eksztatikusok nem voltak hisztériás betegek. Ha eksztázisuk rövid ideje alatt látszólag „önkívületben” is voltak, mégsem voltak magánkívüli állapotban, és a raptus ecstaticusnak a szó hasonlóságán kívül, amely a hirtelen bekövetkezést fejezi ki, a legcsekélyebb közössége sincs az elmebetegek raptusával.”
Pelman, a pszichiátria egyetemi tanára is megállapítja, hogy habár a misztikus eksztázis és az epilepszia külsőleg nagyon hasonlít egymáshoz, mégsem lehet őket azonosítani
Mohamed misztikus eksztázisaival kapcsolatban így ír:„Mohamed észrevette ilyennek közeledését, és környezetét előre figyelmeztette erre. Összeesett, izzadtság lepte el, és egy ideig ilyen állapotban maradt. Idáig ezen állapotok epileptikus természete ellen aligha lehetne valamit felhozni, ha egy másik körülmény nem tenné lehetetlenné ezt a feltevést. A próféta közvetlenül ilyen rohamokból diktálta a Korán szuráit, /versszakait/ mint olyan közleményeket, melyeket e rohamokban kapott. Egy epileptikus roham természetével ez összeegyeztethetetlen. Az epileptikus roham az öntudat megzavarodása. Az epileptikus mindarra, ami vele a roham alatt történik, nem képes visszaemlékezni. Érzéknélküli állapotából a kábultság érzetével ébred fel, és csak lassanként tér vissza az önmagáról és környezetéről való öntudata. De még akkor is hosszabb időn át fáradtnak és levertnek érzi magát, valamint minden szellemi munkára képtelennek. Mohamed ellenben közvetlenül az eksztatikus állapot után környezetével kinyilatkoztatásokat közöl, melyeket vele, Allah követével, felülről közöltek, és ezt olyan nyelvezettel teszi, melynek poétikus lendülete és démonikus ereje még ma is felkelti csodálatunkat. Allah követe, aki lelkesedésből egy új vallás hirdetésére merített erőt, később tudóssá, harcossá és politikussá lesz. A Korán ettől kezdve már nem egy új vallás misztikus megalapozása, hanem törvénykönyvvé válik. Az első periódus költői lelkesedése /Pelman materiális álláspontból ítéli költőinek/ praktikus prózává, a rövid szura hosszabb rendeletté lesz. Ilyen magatartás az epilepsziánál egyszerűen ki van zárva. Mohamed epileptikus volta ezzel el van intézve. És valóban már ideje volna, hogy ezeket a szellemi héroszokat ne hozzuk többé összefüggésbe az epilepsziával, mert ez olyan feltevés, melyet Mohamedre vonatkozóan már az öreg Gibbon, mint a görögök egy abszurd hazugságát, visszautasított.”
Látjuk tehát, hogy habár a misztikus eksztázis és egyik-másik patologikus állapot között kétségtelenül sok hasonlóság van a külső tünetekben, mégis a szaktudomány által előírt követelmény: a „teljes szellemi egyéniség analízise”, a jelenségek, illetve a gondolkodás és cselekvések rugóinak megvizsgálása áthidalhatatlan űrt von a kettő közé, mely űr annál nagyobb, minél tovább hatolunk be valamennyi jelenség részletes megvizsgálásába.
A misztikus élményt egyesek a nemi érzésből akarják levezetni
Alapul szolgál erre az a tény, hogy sok misztikus, midőn az Istenség iránti érzelmeiről beszél, a szerelem kifejezéseit is sűrűn használja, sőt, egyik-másik misztikus közléseiben valóban olyan nyomokat is lehet találni, melyek minden valószínűség szerint a nemi érzésre vezethetők vissza. Mindazonáltal az említett igyekezet a jelenségek egyoldalú és elfogult megítélésén alapszik.Még ha egyik-másik misztikusnál a nemi vonzalom elismerten még nem is halt ki teljesen, hanem közbe csendül és misztikáját áthatja, illetve többé-kevésbé szinezőleg hatott reá, azért még az ilyennek misztikáját sem jogosult nemi érzelemre visszavezetni és annak tulajdonítani. Épp oly kevéssé, mint ahogy például nagy tömegű vizet, melyet néhány csepp anilin festék kimutathatóan egész tömegében áthatott és pirosra színezett, ezért még nem lehet anilin festéknek minősíteni. Valójában azonban a misztikusoknál található, a szerelem szókészletéből vett kifejezések egyedül még semmilyen mértékben nem jogosítanak fel arra, hogy mögöttük erotikus érzést tételezzünk fel, mert a misztikusok, hogy tapasztalataikat, az Istenséghez való viszonyukat, és iránta való érzelmeiket némiképpen kifejezhessék, nem csekélyebb mértékben folyamodnak más területekről kölcsönzött kifejezésekhez is. Így például a misztikusoknál nemcsak az „égi vőlegény” (Isten) „a lélek jegyese”, „a szellemi misztikus menyegző és házasság” (Istennel való egyesülés) kitételeket találjuk, hanem beszélnek Istenről, mint a „lélek királyáról”, akinek a lélek a „csatlósa”, „apródja”, „lovagja”, „harcosa”. Majd Isten a „ragyogó kő”, a „szőlőtő”, amelybe a lélek, mint venyige be van oltva. E mellett el kell ismerni, hogy az előbbi kifejezések sokkal közelebb fekvők az Istenség iránt érzett lángoló szeretet és a vele való benső egybeforrás megjelölésére, mint az utóbbiak. Használatuk mögött tehát nem logikus szükségképpen erotikát feltételezni. Különösen a középkori misztikusoknál, akiknél ilyesmi leginkább tapasztalható, megokolatlan a nemi szerelemből vett kifejezések kikölcsönzését és képletes alkalmazását olyasminek tekinteni, ami mögött nemi érzést szükséges feltételezni. Az akkori korban a képletes beszéd még sokkal kevésbé megokolt esetekben is általános szokás volt. Végül a keleti (főleg hindu) misztikánál általában, de a nyugati misztikusok nagy részénél is egyáltalán nem találunk szerelmi kifejezéseket és a nemi érzelemre emlékeztető vonásokat. Tehát már ezért is képtelenség a misztikát általában nemi érzelemből leszármaztatni.
Az ilyen tanok hirdetői szintén nem a jelenségek összességét veszik tekintetbe, hanem egyoldalúan kiszemelik és kiválogatják azokat, melyek a nemi érzelemmel valamilyen úton-módon összefüggésbe hozhatók. Ezeket összefoglalva kirívóan szemünk elé tárják, és így azt a látszatot keltik, mintha a misztika tényleg csak ilyenből állna. A „teljes szellemi egyéniség analízise” azonban egészen mást mutat. Ha valaki, úgy épp a misztikus áll távol minden erotikától.
Gonzagai Szent Lajos például azt vallotta magáról, hogy:
„A tisztaság erénye ellen egész életemben soha a leghalványabb kísértést sem éreztem.”
Szent Alajos már tíz éves korában – egészen titokban – szüzességet fogadott. Ezt három évvel megelőzőleg a zálogosdi játéknál nem akarta zálogát kiváltani azon feladat árán, hogy egy leány játszótársának falra vetett árnyékát megcsókolja, hanem inkább hátat fordított az egész játéknak és a társaságnak. A madridi udvarnál való tartózkodásáról pedig azt közölték, hogy: „Alajos eszének érettsége, magatartásának nyugodtsága, és erényessége által még magas állású, meglett korú udvari emberekre is mély benyomást tett, és jelenlétében senki sem mert egy ledér szót kiejteni. A fiatal őrgróf, mondták: „Úgy látszik, nincsen húsból és vérből.” Már e két esetben is olyanokkal állunk szemben, kiket már születésüktől fogva az érzékiségtől, illetve a nemi érzelemtől való teljes mentesség, és az iránta érzett ellenszenv jellemez. Ilyen esetekben már kezdettől fogva lehetetlen a misztikus élményt nemi érzésből leszármaztatni. Ez utóbbi, mint egyik legerősebb durva anyagi kötelék, sem nyíltan, sem burkoltan nem lehet elősegítője, vagy pláne létrehozója a misztikus élménynek. Ellenkezőleg: egyik legnagyobb akadálya, még abban az időszakban is, mikor a (fejlődő) misztikusnak még küzdenie kell ezen érzékisége ellen. Csak midőn az érzékiség teljesen vagy majdnem teljesen kihalt, helyesebben, midőn megtisztult és tiszta szellemi szeretetté változott át (transzformálódott), következik be normálisan a misztikus élmények időszaka.
W. James, amerikai pszichológus és egyetemi tanár azt mondja:
„Mint ahogy eszméknél, amelyek egy ideig a levegőben lógnak, gyakran előfordul, úgy ezen álláspont is tartózkodik egy szigorúan kidolgozott elmélettől, hanem csak alkalmilag és odavetőleg szólal meg. Saját nézetem szerint semmilyen magyarázat sem lehet kevésbé instruktív, mint az, mely a vallásban félrevezetett nemi ösztönt akar látni. Az okozatok sokkal nagyobbak, mint a felvett okok, és természetükben éppen ellentétesek. A vallásos nyelvezet igénybe veszi azokat a szegényes képeket, amelyeket éltünk szolgáltat, és az egész szervezet jelöléseket kölcsönöz, ha a kedély erőteljesen közlésre van indítva. A vallásos irodalomban például az evéssel és ivással kapcsolatos kifejezések alig kevésbé gyakoriak, mint a nemi életből kölcsönzöttek. Milyen álláspontra helyezkedjünk különben azzal a ténnyel szemben, hogy látszólag túlnyomóan az öregkor a vallásos időszak, amelyben pedig a nemi ösztön forrongása már elmúlt. A dolog egyszerűen úgy áll, hogy a vallás megmagyarázásához a vallásos tudat tartalmát kell tekintetbe venni. Abban a pillanatban, amikor ezt megtesszük, kiderül, hogy a vallás semmilyen összefüggésben sincs a nemi ösztön kielégítésével. Itt minden különböző: a tárgyak, a hangulatok, a képességek és cselekedetek. Minden általánosságban véghezvitt összehasonlítás egyszerűen lehetetlen. Sőt, a két területet többnyire egymással egyenesen ellentmondásban lévőnek és összeegyeztethetetlennek találjuk.”
(Folytatjuk)
Az írás megjelent a Teozófia folyóirat 1918. 1-2-3-4. számában.
Artemisz Önismereti Műhely
Tel: 0630/586-4959 vagy 0630/479-2392
Irodai telefon: 0652/953-649 munkanapokon 12.00-16.00 óra között.
E-mail: info@mindenamionismeret.hu
