A gyermekmegismerés fontossága

A gyermekmegismerés fontosságáról Artemisz Önismereti Műhely Debrecen

Mennyire ismerjük azokat a diákokat, akiket tanítunk? Tudjuk-e, hogy egy-egy gyerek személyiségének melyek a fejlesztendő területei?

Tudjuk-e, hogyan motiválható a leghatékonyabban? Tudjuk-e, milyen személyes (családi) értékek mentén éli mindennapjait, milyen elvek irányítják életét?

Tudjuk-e, hogy mi az igazi „jutalom” számára, ha valamilyen területen elért jó teljesítményét szeretnénk elismerni valamiként? Tudjuk-e, milyen tanulási módszereket alkalmaz?

Tudjuk-e, hogy egy gyermek nem megfelelő eredményeinek bizonyos területeken mik az okai, mik az eredői? Vesszük-e a fáradságot, hogy mindezeket tudni akarjuk?

Akarjuk-e tudni abból az okból, hogy munkánk hatékonyabb, eredményesebb legyen? Nem mellesleg azért, hogy diákjaink jobban érezzék magukat az iskolában, hogy azt érezhessék EMBER-ként fontosak a pedagógusnak.

Egy gyermek személyisége ugyanolyan komplex, integrált rendszer, mint a felnőtté

Állandóan folyamatos átalakulásban, változásban, fejlődésben van. Ami igaz ma, nem feltétlenül igaz holnap, netán holnapután. Ami ma hajlam, adottság, az holnap készség, képesség. Nem csak rövidtávon, egy emberöltő alatt, hanem spirituálisan megközelítve e témát, hosszútávon, inkarnációkat figyelembe véve is.
Az iskolába kerülő gyerekekről a legelemibb módszer alkalmazásával, a megfigyeléssel szerezhetünk reális információkat. Gyűjthetünk adatokat, tényeket a társaihoz való viszonyulásáról, a közösségben elfoglalt pozíciójáról, órai aktivitásáról, a különböző tantárgyakhoz, tananyagrészekhez való hozzáállásáról, viszonyáról, szociális kompetenciáiról, konfliktusmegoldó készségeiről, önérvényesítő módszereiről, érzelmeiről, azok megnyilvánításának módjairól.
Nyúlhatunk a rajzoltatás módszeréhez is. Amennyiben megtanuljuk értelmezni a gyerekrajzok szimbolikáját, értékes információkhoz juthatunk a gyermekek érzelmi belvilágáról. Figyeljük meg az általa használt színeket, az emberalakok formáját, nagyságát, térben elfoglalt pozícióját, a kidolgozottságukat, egymástól való távolságukat.
Nagymértékben megalapozza helyes viszonyulásunkat a gyermekhez, ha ismerjük személyiségének, viselkedésének aktuális állapotát. A számára új, iskolai környezetben idővel úgyis változni fog.

Mikor még intézményi keretek között tanítóként dolgoztam a közoktatásban, minden első osztály indításakor, a szülőkkel való első „hivatalos” találkozáskor, megkértem őket, hogy jellemezzék gyermeküket, írjanak vele kapcsolatban pár hasznosítható ötletet, gondolatot, hogy közös nevelő munkánk eredményesebb legyen. Sokszor nem is értették, mit kérek tőlük. Egy-két instrukció után, kisebb-nagyobb eredménnyel, megszülettek a saját gyermeküket bemutató írások.

Tapasztalataim? Tanulságok?

Megdöbbentő volt számomra, hogy 6-7-8 év „szülői hivatásgyakorlás” után mennyire nem voltak képesek gyermekükről egy 8-10 mondatos jellemzést írni. Ennek persze többféle oka lehet. Az egyik, hogy nem is ismerik saját gyermeküket, nincsenek is tisztában azzal, hogy milyen is valójában.
A másik, hogy hiányzik az a szókincs, kifejezéstár a birtokukból, amivel a feladatnak eleget tudnának tenni. Mindkét ok sokat mond egy pedagógusnak. Utóbbi a család szocio-kulturális hátteréről, nyelvi gazdagságáról, vagy hiányosságairól, előbbi pedig arról, hogy mennyire fontos a szülő számára saját gyermekének megfelelő ismerete.
Az írások tartalmi áttanulmányozása után kialakult, vagy éppen hogy nem alakult ki egy elsődleges kép a diákról, természetesen a szülő „szemüvegén” keresztül. Ha a szülő reálisan látta gyermekét, saját tapasztalataim, megéléseim megerősítették az általa vázolt személyiségképet. Sokszor előfordult azonban, hogy a szülő gyermekéről alkotott képe nem volt valóságos. Vagy negatív, vagy pozitív irányban eltért az én általam tapasztaltaktól.
Egyik esetben sem volt könnyű együttműködni a gyermek személyiségfejlődése érdekében.

Amikor a szülőnek „jobb” képe volt a gyermekről…

… mint az a valóságban létezett, ő mindenhol külső okokat, bűnbakokat keresett (és talált!) csemetéje nem megfelelő teljesítménye, viselkedése hátterében.

Ilyenkor azt éreztem, hogy nem hajlandó elfogadni a másféle tapasztalások létét. Valójában még azt sem kérdőjeleztem meg, hogy az adott gyermek családi, védett közegben, megszokott komfortzónájában valóban olyan volt, amilyennek ő ismerte. Azt sem feltételeztem, hogy gyermekismerete hibás.
A szülő vagy belátta, hogy itt-ott nem reális képe van gyermekéről, vagy szembesült azzal, hogy más közösségben gyermeke más oldalát mutatja személyiségének.
Ahhoz azonban, hogy erről a kialakult ellentét-pontról tovább tudjunk lépni közösen, a szülőnek is el kell fogadnia a tényeket. Egyébként megreked és bemerevedik a kialakult status quo. Pozitív együttműködés esetén a gyerek érdekében meghoztuk a szükséges KÖZÖS döntéseket, azokat következetesen mindketten betartottuk, aminek meg is lett az eredménye.
A szülő negatív, nem elfogadó viselkedése esetén kénytelen voltam „berendezkedni” egy 4 évig tartó folyamatos és állandó konfrontálódásra, szembenállásra, ahol legfőképpen a gyerek járt rosszul. Sajnos! Változtatásra szoruló negatív személyiségvonásai megerősödtek, karakteresebbek lettek, az idő múlásával egyre kevesebb esély volt arra, hogy az iskolai hatás ellensúlyozni lett volna képes a szülő által támogatott viselkedésformákat.
A gyereket a szülő folyton felmentette minden „vétke” alól, így a gyerek soha semmilyen cselekedetéért, eredménytelenségéért, viselkedéséért nem vállalt felelősséget. Amint érte egy szembesítő hatás az iskolában, otthon rögtön megvolt a szülői magyarázat az ellenkezőjére.
Reménytelen és hiábavaló energia befektetésnek tűnt sokszor a folyamat, de mindig bíztam abban, hogy majd az életben, a jövőben, amikor már a szülő hatása nem lesz ily kardinális, eszébe fog jutni a gyereknek mindaz, ami iskolás évei alatt érte.

Amikor a szülő alul értékelte gyermekét…

Akkor sem volt könnyebb a helyzet, amikor a szülő alul értékelte gyermekét ahhoz képest, amilyennek én láttam.

Ilyenkor a gyermek általában negatív önértékeléssel, énképpel rendelkezett. Sokszor nehéz volt a szülőt meggyőzni arról, hogy gyermekében sokkal több van attól, mint ő hiszi és gondolja.
Meggyőződésem, hogy a biztató, a gyerek önmagába vetett hitét erősítő iskolai közeg, a pozitív visszajelzések sokat segítettek a szülői minták felülírásában.

A szülői visszajelzéseken kívül felvettem a kapcsolatot a tanítványok volt óvó nénijével is

Ők mindig kimerítő és részletes beszámolót tudtak adni a gyerek óvodai évei alatti személyiségfejlődéséről. Az összegyűjtött ismeretek birtokában pontos aktuális diagnózist sikerült felállítani minden gyerek személyiségbeli fejlettségi szintjéről, és megvolt az alap, ahonnan elkezdődhetett a közös örömteli tevékenység.

Szerencsére egyetlen jellemzés sem eredményezte azt, hogy már eleve valamilyen elvárással lettem volna a gyermekkel szemben. A mások által adott információk inkább felkeltették érdeklődésemet, pedagógiailag megoldandó feladat elé állítottak: A lehető legjobbat és legtöbbet kihozni minden gyerekből az alatt a négy év alatt, míg a sors közös utat jelölt ki számunkra.

Tanítványaink megismerése FONTOS!

A tanítványaink megismerése abból az okból és célból is fontos, hogy reális visszajelzést tudjunk adni számukra pozitív változásaikról, fejlesztendő részterületeikről, az elért eredményekről, a változtatásra szoruló személyiségvonásokról. A közoktatás rendszerében éveken keresztül nagy vihart kavart, hogy osztályozzunk-e vagy szöveges értékelést adjunk. A 2010. évi közoktatási törvény módosítása egyértelműen szabályozza e kérdéskört, lehetőséget adva bizonyos esetekben a választásra.
Véleményem szerint teljesen mindegy melyiket alkalmazzuk, mert egyik sem szolgálja azt a célt, ami miatt a szöveges értékelés annak idején szemléletváltásra kellett volna, hogy ösztönözze gondolkodásmódunkat. Továbbra is csak a tantárgyakban elért eredményeket értékeljük, de nem térünk ki a gyermek személyiségbeli minősítésére. Egy-két standard, általánosító mondat a magatartásáról, szorgalmáról az iskolai mondat-adatbankból, ennyi.
A személyiségfejlődésről, személyiségváltozásról ez nem ad hiteles képet. A közösségben elfoglalt helyéről, szerepéről, szociális kompetenciáiról, alkalmazkodóképességéről, kooperatív együttműködő készségeiről, társas kapcsolatairól, önérvényesítő viselkedéséről, kreativitásáról, véleménynyilvánítása módjairól, tanuláshoz való viszonyáról, emberi megnyilvánulásairól semmiféle visszajelzést nem adunk.

A gyermek pozitív és negatív EMBERI tulajdonságairól nincs visszajelzésünk a diák és a szülő számára.

Ha erkölcsi, morális, etikai kérdésekben pozitív változást szeretnénk elérni össztársadalmi-nemzeti szinten, akkor fel kell vállalnunk ezt a feladatot is. Egy folyamatos, átfogó, alapvető emberi értékekre épülő személyiségelemzés, visszajelzés minden tanuló reális önismeretét fejleszthetné. Tisztában lenne adottságaival, tudná, mire építsen, amikor jövőjét tervezve pályát választ magának, és fejleszthetné hiányosságait.

Lássuk ugyanezt a témát más megközelítésben!

A gyermek megismerésének folyamata minden egyes más intézménybe való érkezéskor újra kezdődik.

Óvodából általános iskolába, alsó tagozatról felsőbe, általánosból középiskolába lépéskor egy gyerek mindig „üres fehér lappal” kezd. Mindig a nulláról indulva kell megismerni egy gyereket. Egyetlen előnyét ennek abban látom csak, hogy sem pozitív, sem negatív előítélet nincs így a pedagógusban.

Tegyük fel magunknak a kérdést! Amikor egy gyerek a következő magasabb intézménytípusba lép, veszünk-e annyi fáradságot, hogy tájékozódunk „előéletéről”?! Sokszor olyan érzésem van, hogy mindaz a TUDÁS A GYEREKRŐL, amit egy előző kolléga gyűjtött össze egy korábbi intézményben, elvész.
Visszaesést tapasztalok abban az értelemben, hogy a már meglévő, kialakult, kialakított készségekre, képességekre nem építenek az új intézményben. A diák nem motivált a még jobb, még eredményesebb teljesítményre, elvégre az is bőven elég a legjobb jegyhez, amit nyújt. Talán ha az intézménytípusok kommunikálnának a gyermekről egymással, ő maga is egy egységes, folyamatos, személyiségét fejlesztő folyamatnak élné meg az oktatási rendszert.
Hol van ebben a rendszerben az egyéni fejlesztés lehetősége? Az arról a szintről való indulás, indítás, ahol az adott gyerek tart? Pedig ide kellene végre eljutnunk! Minden gyermeket egyéni fejlettségi szintjéhez viszonyítva tovább juttatnunk. Már csak azért is, mert a diákok összetétele egyre inkább heterogén mindenféle szempontból.
Az átlagos tanmenetek, tantervek átlagos gyerekekre vannak kitalálva. De ÁTLAGOS GYEREK NINCS!