Utazás Holotropiába

• Ilyenkor valójában a megszokott, hétköznapi éber állapotra gondolunk, mely kizárja a teljesebb érzékelés lehetőségét. Ehhez viszonyítva a módosult tudatállapotban a megszokotthoz képest másként éljük át a velünk történteket, szellemi működésünk szokásos módja megváltozik.
• A tér és időtapasztalataink megváltoznak, jelezve, hogy a tudatállapot változások személyesek, az átélt élmények szubjektívek, s általában meghaladják a leírhatóságot (szavakba foglalást)! Az élmények arra utalnak, hogy ez a tudat talán nem is csak az ember „sajátja”, hanem olyan létező, mely átfogja a teljességet.
• Tudatállapotaink, mint a szivárvány színei sokfélék, s annak színspektrumához hasonlóan, nem lehet mereven elválasztani őket, hiszen finom átmenetet képeznek egymással.
• A megélt élmények a nappali álmodozástól kezdve a halálközeli élményekig terjednek. Jellemzően egyéni tapasztalásokról van szó, s míg a kapcsolódó agyhullámokat mérhetjük EEG-vel, addig az átélt élmények mások számára nem megélhetők, s nem is mérhetőek.

• Ezt az „alászállást” egyedül veszélyes megkísérelni! Mítoszokban, mesékben a bátor főszereplőt az alvilágba való belépésekor kíséri, segíti, támogatja valaki, s a történet végén, a próbák után a főhős mindig visszatér a felszínre, mely a hétköznapi tudatosságot szimbolizálja.
• Az alászállást segítő személyt lélekvezetőnek (pszichopomposz) nevezzük, aki olyan (pszicho)terápiás tapasztalattal rendelkezik, hogy el tud kísérni bennünket saját „alvilágunkba”, ott támogat, és segít annak fokozatos feltárásában, átdolgozásában. Ő az, aki az Ariadné fonalát jelenti nekünk a reális világba való visszatéréshez. Ezért nem mindegy, kire hagyatkozunk a határaink átlépésénél! Soha ne feledjük, vissza KELL térnünk a realitásba! Az én-határok tartós megnyitása komoly veszélyeket rejt magában. Olyan belső tartalmak kerülnek át a tudatunkba, melynek feldolgozása meghaladhatja erőinket, és pszichózishoz vezethet!
• Normális, ha az átélt élmények felkavarják eddigi életünket, korábbi és az újabb tapasztalataink még nincsenek szinkronban. Megválaszolatlan kérdéseink vannak, s beletelik néhány napba, hogy a mindennapi valósághoz a megfelelő módon alkalmazkodjunk, hiszen erősen foglalkoztatnak bennünket az átélt élmények, belső történések. Ha ez az állapot állandósul, már segítségre van szükség, hiszen beállhat az az állapot, amit a szakirodalom spirituális krízisnek nevez.
• Előfordulhat, hogy az egyén nem érzi rossznak, vagy krízisnek ezt az állapotot, sőt, valamiféle megvilágosodásként fogja fel, amit a többiek irigyelnek tőle. A környezetében élők észlelik a változást a gondolkodásában, érzésvilágban, kommunikációjában, s azt torzultnak, irreálisnak látják. Nem tudja megvonni a határt a külső és a belső világ között, és a mindennapi életében fellépő súlyos alkalmazkodási zavarok állandósulnak. Irreális célokat tűz ki maga elé, és környezete „megváltójaként” másokat is bevon saját belső történéseibe. Ha valaki ilyet tapasztal, feltétlenül szakavatott transzperszonális szemléletű segítségre van szüksége.
• Érettségünk, tudatosságunk foka meghatározza a spirituális élménnyel való találkozást, a megtapasztalt élményeket s annak használhatóságát egyéni vagy kollektív szinten. Személyes élményeim, s csoporttársaim élményeiből származó információk is megerősítettek ebben.

• Az első a biológiai születés, a test, a fizikum kifejlődése. A második, a lelki születés folyamata, mely a serdülőkortól az önállóvá válásig tart. A harmadik születési fázis az ember szellemi születése, mely általában krízissel, leggyakrabban az életközép krízisével veszi kezdetét. Befelé fordulást követel, hogy belső, tartós értékekben gyarapodjunk.

Jung: Az élet delén című munkájában teszi fel a ma is aktuális kérdést:

„A primitív törzseknél…azt látjuk, hogy csaknem mindig az öregek a misztériumok és törvények letéteményesei, s elsősorban ebben fejeződik ki a törzs kultúrája. Hogyan állunk mi ebben a tekintetben?”

„Az utak, melyek a tudatossá váláshoz vezetnek, különfélék, de bizonyos törvényeket követnek. Általában az élet második felének kezdetével indul a változás.”

• Itt belső fejlődésről és nem visszafejlődésről van szó! A bölcsességet érlelő, spirituális fázis kezdetét veszi az életünkben, s ilyenkor „normális” esetben a külső értékekről a hangsúly a belső értékekre, az anyagiakról a szellemire tevődik. Mint minden új életszakasz, krízist hozhat. A korábban ki nem élt vágyak, elfojtott impulzusok hozhatják a kapuzárási pánikot, nőt, férfit egyaránt nevetséges helyzetbe hozva. E mindannyiunkat érintő sorsforduló megoldásának kulcsa, hogy meg kell nyílni a transzcendens keresésnek.

• Minden válság és krízis bizonyos mintázatot követ. Ezt a mintát fedezte fel S. Grof a megszületési élmény fázisaiban. A krízis egy kilátástalan, beszorult helyzet az egyén életében, ahonnan szeretne kiszabadulni, akárcsak a megszületés közben átélt élmény során.

• S. Grof által kialakított születési modell új és más szempontú megközelítést ad a pszichopatológiák felépítésének megértéséhez, és egyben alternatív terápiás lehetőségeket is biztosít.

– Extázis bent, azaz a paradicsomi állapot. Még minden rendben van, a magzatot szolgálja a „világa”, mindent megkap, ami számára szükséges.
– A „nincs kijárat” megélése. A magzat kitölti a rendelkezésére álló teret, egyre rosszabbul érzi magát, de még nincs kijárat a helyzetből. Úgy „érzi”, ha továbbra is itt marad, veszélyben az élete…
– Beindul a szülés, és hatalmas küzdelem zajlik. Óriási erőket kell mozgósítani a gyermeknek, hogy képes legyen világra jönni, átlépni azt a küszöböt, ami egy számára ismeretlen világba „vezet”.
– A kinti extázis élménye, mely jó esetben az örömmel várt gyermek biztonságos megérkezése az anyai ölelésbe. Felszabadultság, s nyugalom, hogy az addig félelmetes és ismeretlen világ szeretettel fogadja.

• A fázisokon mindannyian átmegyünk, de a születési traumánk foka, minősége egyénenként más és más. Ahogyan megküzdöttünk életünk első krízisével, átmeneti szakaszával, annak módja, mint egy belső program rögzült. Életünk átmeneti fázisaiban öntudatlanul lekövethetjük ezt az elsőként bevésődött mintát.
• Tehát, aki sokáig volt elakadva a szülőcsatornában, az sokáig benne lehet számára kilátástalan, vagy gyötrődést hozó helyzetben, várva valamilyen külső segítséget. Ma már a magzati kutatások, klinikai megfigyelések bizonyítják, hogy számtalan pszichopatológiai kórkép a biológiai születés körüli élményekben gyökerezik.
• Ottó Rank (transzperszonális szemléletű terapeuta) azt írja, hogy alapvetően kétféle félelmet hordozunk magunkban: az élettől való félelmet és a halálfélelmet. Az életfélelem nem más, mint az ismeretlentől, az újtól való félelem, amiről semmit se tudunk. A halálfélelem, az a mély szorongás, amit egy kilátástalan helyzetben élünk meg, azt érezve, ha tovább maradunk benne, akkor meghalunk. Ezért, akkor születünk meg, amikor a haláltól való félelmünk nagyobb lesz az élettől, az ismeretlentől való félelmünknél. A pszichológia ezt, mint egy adott helyzet kín-nyomását értelmezi a későbbi életszakasz kríziseiben. Ez a nyomás motivál bennünket a krízisekből való továbblépésre. Hogy a születési élmény mennyire hatással van az életre, az abban is megmutatkozik, hogy nem lehet eljutni egy krízis kilátástalan (nincs kijárat) érzéséből, a keresett külső extázisba, ha nem vállaljuk a megküzdést a helyzettel. A természeti népeknél ezt a megküzdést segítették az élet fordulópontjain a rituálék. Ezekben szimbolikusan mindig megjelent a születés – halál – újjászületés motívuma.
• Stanislav Grof ezeket felismerve, feleségével közösen kidolgozta a pszichoterápia és az önismeret egyik új technikáját, a holotróp- terápiát, mely irányított légzés, evokatív zene és fókuszált testmunka kombinációjából áll. A holotróp utazás során spontán átéljük a születési élményeinket, mely találkozás feloldja a régi beidegződéseket, erőforrásokhoz juttat. Tudatunk mélyebb dimenzióinak irányába haladva először érzékszervi élményekkel találkozunk, melyek egyfajta küszöböt képviselnek a mélyebb tudattalan rétegeink irányába. Ez magában hordozza az egyéni tudatalatti tartalmakat, élményeket, ami megtapasztalhatóan családi, faji és kollektív mélységekbe tágul. Minél mélyebb szinten vagyunk jelen, annál inkább szimbolikus kifejeződésekkel találkozunk, s egyre nehezebb verbalizálni, szavakba önteni az átélt élményeket. Az utazás során átélhetjük a Tudat valóságos kiterjedését, végtelenségét, mely minden emlék lenyomatát őrzi. A psziché spirituális dimenziói és a kollektív tudattalan mély erői össszekapcsolódnak, melyek segítségével pozitív hatású személyiségátalakulások zajlanak.

Személyes tapasztalásaimban „lélekvezetőim” Nico és Ariette Vissel holland terapeuták voltak, akik a módszert közvetlenül Stanislav Groftól tanulták. 15 éve alkalmazzák és formálják saját workshopukat, ahol szeretet, elfogadás, spirituális alázat és biztonság vett körül. Hálásan gondolok rájuk, s minden segítőnkre!