Önfejlesztés: Életterápia és/vagy tudatos munka?

Minden fejlődik, vagy visszafejlődik, az életben nincs stagnálás! Az önfejlesztés az a folyamat, melyben összeadódnak azok a hatások, amit az élet rajtam alakít – életterápiaként (ez kevésbé tudatos), és azok a tudatos változások, melyet komoly erőbefektetéssel és elszántsággal önmagamban létrehozok.
E folyamatban nincsenek merev határok és lépések! Újabb és újabb mélységeket tárhatunk fel önmagunkban, hasonlóan egy régészeti munkához, hiszen saját élettörténeti rétegeink egymásra rakódnak életünk folyamán.

Valahonnan messziről érkezik, és nem tudjuk, valójában mi is az. Önmagában egy csoda! Az ember spirituális megközelítésben a szülei közvetítésével, fejlődni születik, és nem (csak) a szülei kedvéért. Megszületésünkkel beleágyazódunk egy családi, közösségi közegbe, melynek hatásai, viselkedési mintázatai átadódnak, „beleíródnak” az életünkbe. Ezek az átadott mintázatok (pszichológiailag: az alapkapcsolati minták) öntudatlanul befolyásolják viselkedésünket, motivációinkat.

„Ki vagyok én?”Erről való tudásunkat elsősorban gyerekkori élményeink alapozzák meg! Szüleimtől, szűkebb családomtól, majd később táguló környezetemtől kapott visszajelzések erősen formálják önképemet, hatással vannak önértékelésemre, önbizalmamra.
Az önfejlesztés során az önismereti munka ráébreszt bennünket ennek a valóságára. Ráláthatunk arra, hogy felnőttként is mennyire befolyással vannak viselkedésünkre gyermekkori környezetünk elvárásai. Emellett – jó esetben – példaképeink által is generált én-ideál, aminek megteremtésére törekszünk.

Saját környezetünkkel való kapcsolatban szükség szerint megjelenő konfliktusok által csiszolódunk természetes formában, hasonlóan a patakban lévő egymáshoz ütődő kavicsokhoz. Azt éljük meg, hogy a „külső” hatások alakítanak bennünket, s ebből következően a külvilágban keressük a problémáink okát is. Ez a külső hatások általi „csiszolódás”zajlik egész életünkben, de minél előrébb haladunk saját önismereti utunkon, annál kevesebb lesz a konfliktusunk a környezetünkkel.
Gyerekkorunkban hiányzik még az a tudatosság és én-erő, mely a kb. 28-56 éves kor között már alkalmassá tesz bennünket arra, hogy az önfejlesztést, az önismereti munka által tudatossá tegyük. Nem véletlenül ebből az életkor szegmensből kerülnek ki leginkább az önismereti és személyiségfejlesztő pszichodráma csoportba jelentkezők.

A változás kiindulópontja az a felismerés, hogy az életem főszereplője én vagyok, s mindaz, ami velem történik, az én felelősségem. Nem mutogathatok másokra, nem kereshetek bűnbakokat életem történéseiért, nehézségeiért. Első lépésnek jó, ha elfogadjuk, hogy életünk külső színterei nem mások, mint tükrök. Ami nagyon vonz, vagy nagyon taszít engem, az biztos, hogy rólam (is) szól!

Mindannyian rendelkezünk olyan mélyebb személyiségtartalmakkal, melyet a pszichológia árnyékként definiál. Az árnyékunk is hordoz különböző mélységeket. Tudatomhoz legközelebb „áll” a személyes árnyékom területe, de magunkban hordozzuk családunk, népünk-nemzetünk és az emberiség kollektív árnyékát is.

Amit nem látunk, azt gyakran a sötéttel, rosszal azonosítjuk a félelem miatt. Ami kellemetlen számunkra, attól félünk, s azt igyekszünk elkerülni, vagy minden eszközzel támadjuk! Ami erősen érint érzelmileg, foglalkoztat, felháborít, bosszant, azzal dolgom van! Ennek tudomásulvétele és az ennek megfelelő reagálás is segít feltárni árnyékban lévő működéseinket, ezáltal tudatos önfejlődésünket.

Saját önfejlődésem azt jelenti, hogy miben tudom meghaladni a szüleimet. Természetesen azon hatások megőrzésével, melyek értéket, erőforrásokat jelentenek nekem. Amelyek pedig számomra (!) gondot okoznak, s úgy érzem, hogy szeretném másként megélni az életemben, azokon pedig változtathatok. Ahhoz, hogy tudatosítani tudjam és különbséget tudjak tenni a kettő között, komoly önismereti munkára van szükségem. Az intellektuális belátás már egy fontos lépcsőfok (amikor „fejben” már tudom), de nem elégséges a valódi változáshoz, fejlődéshez.
Szüleinkkel kapcsolatos problémáink esetén, ha elutasítjuk őket, akkor elvágjuk magunktól azoknak az erőforrásoknak az útját is, melyek hasznosak és segítők lehetnének számunkra. Ezért is fontos a tisztánlátás és megbékélés szüleinkkel, felmenőinkkel. Amíg velük nem vagyunk békében, addig nem lesz rend az életünkben!

Az élet-terápiát kiegészíthetjük tudatos önismereti munkával, s ha önként abba az irányba fejlődünk, mely minket továbbvezet, akkor nem „kényszerítjük rá az életet”, hogy ránk kényszerítse változtató hatását! S hogy mi az aktuális csiszolandó, fejlesztendő terület az életemben?
Ha valakinek túl sok életkonfliktusa van a környezetével, az mindenképpen jele a megrekedtségnek! Annak, hogy szükséges lenne egy önvizsgálat, belső munka, akár lelki segítségkérés formájában is, hogy továbbléphessen!