Pszichodráma:

Drámai változások a pszichében

A puzzle újabb és újabb darabja kerül elő

Olyan, mintha egy ódon kastélyban nyitnék be díszes, aranyozott kulcsokkal lezárt szobákba, ahol szerte-szét dobált puzzle-darabok hevernek a földön. Én szemügyre veszem őket, megpróbálom felidézni, hol láttam már. Közben a szőnyeg alól újabb és újabb kirakórészek csusszannak elő, fájdalmasan és katartikusan, majd szépen lassan, a szemem láttára állnak össze.

Az összerakott képet zokogva szorítom a szívemre, hálás vagyok neki, amiért megmutatta magát, majd odasétálok a lépcsőhöz, és fáradtan, de megkönnyebbülten lépek fel a következő szintre, ahol újabb zárt ajtókat találok.

Az önismereti út végtelenül hosszú és kegyetlen. Freud tudati-tudatalatti “jéghegy” modellezése igazán találó. Igen, szinte minden, ami ÉN vagyok, az lent van, a víz – a tudat – alatt. Ami látható, az csupán egy kis darabka, amit a társadalom lát és kap belőlem. Maszkok, álcák, játszmák, elvárások. De miből állnak össze a gondolataim, az érzéseim? Mi az, ami valójában én vagyok? És miért érzem úgy, mintha az egész életem csak sodródna alattam?

Néha egy-egy kapaszkodót megragadva, partot érve, megpihenve kifújom magam, aztán újra hánykolódom a habokban, tehetetlenül várva valamire… Mindeközben egyhangúan szemezem az újabb és újabb szarkalábakkal, melyek keletkezésére hol büszke vagyok, hol irgalmatlanul mérges, hogy mit keresnek már rajtam? Hiszen még nem találtam meg, amit keresnem kell, igaz, még azt sem tudom, mit kell keresnem.

Epigenetika: Őseink öröksége hat a pszichénkre, életünkre

A pszichodráma leghasznosabb adománya számomra az epigenetika tudatos megélése, a generációról generációra hurcolt sérelmek, gyengeségek, traumák kibontása, tanulmányozása és feloldása. A tapasztalatom az, hogy a “színpadra” behozott problémák szinte száz százalékát anyai vagy apai, esetleg nagyszülői “örökségre” vezetjük vissza. Játszunk, de ez korántsem az élvezeti, dramatikus színjátszásról szól. Nagyon is komoly, felkavaró, megrendítő és fájdalmasan ébresztő hatású a részvétel.

Elképesztő megtapasztalni azt, hogy a szerep, amit megkapunk, tényleg a miénk. Megszólít és ért minket, és idővel mi is megértjük, miért pont ezt kell nekünk eljátszani. Van, hogy már a játék közben arcon üt a felismerés, hogy miért állunk pont ott és pont abban a pozícióban, de az is lehet, hogy napokkal, hetekkel később, random szituációkban csap le ránk az “aha-élmény”. Valami elképesztő felsőbb erő irányítja ezt az egész csodálatos foglalkozást. Amint felállnak egy játék szereplői, egyből bele tudnak helyezkedni az adott szereplők dinamikájába, és a játék “rendezője”, az állító is félelmetesen ráérez a hozzátartozói érzelmeire.

Itt egy-egy kézfogásnak, az egymástól való távolságnak, az egymás közelsége miatt kiváltott intenzív megéléseknek is hatalmas szerepe van. Másodpercek alatt gyűlölhetünk, szerethetünk, érezhetünk bűntudatot, félhetünk. Felkavaróan gyönyörű válaszokat kapni hosszú évtizedek óta halmozódó kérdésekre, meglátni magunkat, amint akaratlanul is ugyanabban a cipőben járunk, mint felmenőink, újra és újra megkapjuk feladatként azt, amibe a szüleink, nagyszüleink belebuktak. Mi a sors, ha nem ez? Olyan fenti hatalom keveri a kártyát, amibe nem szólhatunk bele. Azt hisszük, mi irányítunk. Pedig nem. Mi csak dolgozni tudunk azzal, amit kapunk.

Ami ott van még a felszínen, az nem véletlenül maradt ott

Amit eddig megtanultam, az az, hogy minden egyes emlékkép, ami az elménkben él, nem véletlenül égett be. Ezeknek a jelentőségét kell felkutatni és feldolgozni. Ami eddig egy jelentéktelen mozzanatnak tűnt, de valamiért ott maradt a felszínen, az azért maradt ott, mert dolgom van vele.

Véleményem szerint azt nevezzük tudatosságnak, amikor válaszokat találva egy-egy kérdésre úgy éljük tovább az életünket, hogy képesek vagyunk teljesen elfogadni és nem érzelem-vezérelt módon kezelni a jelenünkre ható életeseményeket. Ha sikerül objektív véleményt formálni, mindenféle befolyásoló tényezőt kizárni, és a lelki erőnket formáló történést figyelembe véve racionális döntéseket hozni.

Rengeteg anya – és apasebbel élünk. A legtöbben traumatizálva vagyunk azért, mert nem jól, nem az igényeinknek megfelelően szerettek minket. Könnyen ki tudjuk mondani, hogy az anyánk, apánk kegyetlen, gonosz ember, és azt látjuk a legjobb döntésnek, ha kitépjük őket az életünkből, mert azt hisszük, azzal segítünk magunknak a legtöbbet. A pszichodrámán viszont meglátjuk, hogy ezek az emberek nem azért kegyetlenek velünk, mert ilyennek születtek. Hanem azért, mert nekik is rengeteg sebből vérzik a szívük!

Igaz, hogy megkeményedtek már, jórészt változni is alkalmatlanok és a józan ész hangját sem hallják meg, de azt gondolom, hogy bármilyenek is ők meg kell érteni a folyamatot, miért váltak ilyenné, és bármennyire is torzult a személyiségük, elfogadni őket. Az elfogadás azt jelenti, hogy békével tudok rágondolni. Nem szemrehányásokat, dühöt, haragot hadar a lelkem felé, ha eszembe jut, csak egy embert látok magam előtt, akiről tudom, hogy hibázott, de megértem és elfogadom olyannak, amilyen. Ha nem sikerül ezeket a sebeket meggyógyítani, a magunk és a gyerekeink nyakába borítjuk a meg nem oldott, fel nem dolgozott és fel nem oldozott lelki sérüléseket. Mert bizony, bumerángként fog visszaütni a probléma mindaddig, amíg feloldozást nem kap.

Más könnye ugyanúgy erősít, mint a sajátjaink

Emlékszem, milyen érzés volt az iskolában, amikor érthetetlen, bonyolult volt a tananyag, de vettem a fáradságot, elolvastam többször, példákat néztem át, néha szünetet tartva csak bambán meredtem a tankönyvre, míg a betűk összemosódtak előttem, de aztán nagy levegőt véve újra visszalapoztam a példához és addig olvastam és számoltam és magyaráztam magamnak, míg egyszer csak “bumm!” –  hirtelen megvilágosodtam, megértettem a leckét! És utána olyan megnyugvással mentem a suliba, hogy ha számonkérés is volt, és teljes lelki békével hallgattam a feladatot, mert tudtam, hogy sikerülni fog. Pontosan így működik bennünk egy-egy transzgenerációs probléma feldolgozása is. Ha megértjük, onnantól nem problémaként tekintünk rá, hanem egy feladattá válik, amit tapasztalati úton, töredék energiaráfordítással oldunk meg.

Nagyon gyötrelmes, nehéz műfaj a pszichodráma, de ha összeszorítjuk a fogunkat és végigcsináljuk, egy új, könnyebb lélek teremtődik belőlünk. Rengeteg könny hullott már a színpadunkon. Érdekes módon más könnye szinte ugyanúgy erősít minket, mint a sajátunk. Hiszen mindannyian egymás tükrei vagyunk, egymás érzéseiben megtaláljuk a sajátunkét is. Ezért hatványozza magát a pszichodráma hatásfoka, mert a közösség tagjai nemcsak önmaguk, hanem egymás lelkét is szelídítik.

Zemenszky Kitti

Ha úgy érzed, hasznosítani tudod ezt a tartalmat a mindennapi életedben,

már megérte az erőfeszítésem!

Arra kérlek, oszd meg, küldd el, segíts Te is az önismereti úton járóknak!

Pszichodráma: Jakob Levy Moreno egy modern misztikus Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Transzcendencia és pszichodráma Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Pszichodráma A közös nagy kaland Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Pszichodráma: Kiki a csoportban Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Pszichodráma Ami megváltoztatott Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Pszichodráma csoport utáni visszajelzések Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Pszichodráma Előírnám mindenkinek Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Pszichodráma az önmegismerés művészete Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Pszichodráma Ahol önmagammá váltam Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Pszichodráma önismereti csoport indul Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Magyar Pszichodráma Egyesület Etikai Kódex Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Pszichodráma az élet játéka Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Pszichodráma önismereti csoport működéséről Artemisz Önismereti Műhely Debrecen
Pszichoráma: Jakob Levy Moreno és a transzcendencia Artemisz Önismereti Műhely Debrecen

Oláhné Mednyánszki Krisztina

pszichodráma vezető

család- és párterapeuta

okleveles asztrológus

Artemisz Önismereti Műhely